Egy hittérítő szent bátorságával lépett Apponyi a kannibálok gyülekezetébe, ahol egy vad isten kultuszára gyújtottak oltárokat. Amíg ez a magányos magyar ember nem beszélt, addig természetes és cáfolhatatlan igazság volt a Népszövetség urai előtt, hogy a legyőzött nép jog szerint rabszolgája a győzőnek s mi sem természetesebb, mint hogy gazdáit munkájával, egészségével, gyermekeinek életével, öröm nélkül, vágyak nélkül és panasz nélkül szolgálja. Mindenki szentül hitte, hogy az teljesen rendjén való, ha a rablónak a kifosztott áldozat a rablás üzemköltségét megfizetni tartozik és komolyan bólogattak fejükkel, amikor ezt a sarcot jóvátételnek nevezték.

Ebben a kalóz világban beszélt Apponyi és szavára a süket csönd zugó visszhanggal megszólalt. Az emberek eszmélkednek, kezdenek emlékezni, hogy, valaha ők sem így tudták a dolgokat helyesnek és lelkükben valami ébredez, ami azelőtt gátolta ösztöneiket és fegyelmezte nyers indulataikat: halkan lélekzeni kezd a lelkiismeret és a rablók kétségbeesett dühvel riadnak meg, hogy esetleg egészen föl is talál ébredni.

A mélységekből hangzó szó az Apponyi szava és a világos, boldog magasságok népeihez szólt. Ijesztő és fenyegető jelenség ez a szelíd, hatalmas aggastyán, aki hősiesen hisz a régi ideálokban, az eszme, az erkölcs, az igazság anyagtalan hatalmában. hisz az emberiség lelkében és hisz az üzletek, a kamatok, a tőkés érdekek és a harácsolások etikáján túl egy isteni parancsban, amely az emberek szívét kormányozza.

Próbálták őt mindig és próbálják ma is szánakozó iróniával kisebbíteni. Álmodozónak, reakciósnak, a mult komikus kísértetének, meddő don Quixottenak mondják, de fogcsikorgatva érezniük kell azt a szuggeszciót, amely az emberi méltóság tudatából árad és az embervoltáról megfeledkezett emberiséget szégyenére eszmélteti. Bosszus gúnnyal támadnak a rabszolgatartók reá, aki szemükbe mondta, hogy fegyverük nem tisztességesebb, mint a korbács, amely, a, védtelen rabszolga hátán csattog, de arcukon a guny grimaszába a félelem vonalai merevülnek, mert a fegyvertelen ember ugy áll előttünk, mint Keresztelő Szent János a Herodes palotájában: legyőzhetetlenül.

Nincsenek  gyakorlati ideái, nem taktikázott sikerrel a hatalomért,  csak egy forró hite van, az, hogy a magyar nemzet egyenlő jogú a többi nemzetekkel s ennek a hitének szimbólumai követelte a piros-fehér-zöld kardbojtban és ezt a hitét hirdette a küldetés ellenállhatatlan erejével egy egész ellenséges világgal szemben egyedül. Nem látjuk semmi gyakorlati hasznát annak a beszédnek s a rablók mégis hivalkodunk s a leigázott népek mégis hálás bizakodással emelik föl fejőket a porból, mert ez az ember az emberiség nevében beszélt az emberiségnek és a miniszterek én diplomaták feje fölött elnézvén, szeme találkozott a föleszmélő népek riadt tekintetével.

Különös jelenség: a praktikusok kinevetik, a törtetők félrelökik, a siberek autója sarat fecskendez gyalogos alakjára és mégis, egy, nemzet őt látja az egyetlennek, az utolsónak, a vigasztalónak és őt küldi küzdeni, az egyetlent, az utolsót, ha már csak a csoda segíthet és amikor a tábornokok és diplomaták mindent elrontottak, ő fegyvertelenül lép helyükbe és a győzők meghallják a leigázott népek isteni jogát.