Ez a gondolatunk támadt a Rudnay Gyula képei előtt. De mondjuk meg mindjárt: csak a tiszta tájképek előtt, amikbe nem keveredik ember. Rudnay Gyula oeuvre-je ezekben a tiszta tájakban itt-ott elérkezett a teljességhez. Még a portrék színes, komoly és tartalmas emberábrázolása is elhalványul és megsúlytalanodik ezeknek a képeknek az érett gazdagsága mellett. A portré magányos létezésében mutatja meg az embert, kinek problematikussága csak a környező dolgokhoz való viszonyából adódik. Rudnay szemléletének problematikussága is a több alaknál és a természeti környezetbe helyezett embernél kezdődik.

A máshol olyan biztos és átható erejű tekintet itt megbizonytalanodik és keresővé válik. A figurális kompozíciók a problémákkal viaskodó Rudnayt mutatják. Két csoportba oszthatjuk őket. Az egyikben egyetlen, vagy csak kevés alak könnyű, szinte felszínes rendben, finom akkordokba fogott színek, tetszetős, kecses játéka a vonalaknak. És a háttért, a természet is a dekoratív térkitöltés problémájává súlytalanodik itt és elveszíti a tiszta tájképek természetének mély, döbbenetes valóságát. Az ember ezeken a vásznakon magához súlytalanítja a természetet.

A másik csoportban a természet egészen eltűnik, csak emberek vannak a vásznon, kaotikus nyugtalanságú, belső plasztika nélküli tömegek, sötétség, melyből itt-ott kiszikrázik egy-egy színfolt. Mégis úgy érezzük, hogy ezekben a még formátlan tömegekben Rudnay fejlődésének egy új étapja érik és hogy ezek a kísérletek az új etap biztosan elkövetkező termésének csak első, még bizonytalan víziói.

De a tiszta tájképeken a kép mint forma már beteljesedett. Mondottuk: nem kalandokat kereső tekintet választotta ki a tárgyukat. Lelkiismeretes, teljes látású szemek a Rudnay Gyuláéi. Nem nyárspolgári lelkiismeretesség ez, mely a naturalizmus fecsegő részletezésébe fullad, de a művész lelkiismerete, aki egy pillantásban felmér és kihangsúlyoz minden lényegeset. Néhány vonal, néhány szín.

Nem a verőfény formákat bontó tarka izzása, valami út állja a napnak, hogy a világ dolgai akadálytalanul megvalósodhassanak. Lágyvonalú dombok, szelíd lankák, néhány fa, sok ég, sok levegő felettük. Ívben vonuló vándormadarak fent a magosban, hogy felkapaszkodjék hozzájuk a szemünk minél teljesebben, minél szélesebb perspektívában megfogni onnét az őszi nap nagy nyugodt csendjét.

Sok ég, aprócska felhők, alig észrevehető sűrűsödése és ritkulása a levegőnek: nem tudunk mást, aki az atmoszféra életét olyan kifejező mozgalmasságban és olyan kevés szentimentális drámaisággal ki tudná fejezni, mint Rudnay Gyula. Két sötét, terebélyes fa magasodik ki világos, könnyű lombú fiatal fácskák közül: a sötétség és világosság a fák sötétje és a fák világossága, nem a festőé. És mégis emberi hangon szólnak ezek a fák az életről, a születés és az elmúlás titkairól. Csodálatosan objektív líra ez, minden ellágyulás és minden lelkendezés nélkül való: az ábrázolt dolgok érzelmi tartalma erőteljesen és szemérmes önkénytelenséggel valósodik meg benne.

Bámulni való biztonsággal vannak elhelyezve az akcentusok ezeken a képeken, sehol sincsen csak egy kicsit több, vagy egy kicsit kevesebb is a kelleténél és semmi érzelmesség, semmi brutális, kívülről jött magyarázó szándék nem bontja meg a cél és az eszközök tökéletes ekonómiájú egyensúlyát. És a formát belülről, az ábrázolt természetdarab mélyéről felszínre hozott erők építik meg.

Áhítat fog el ezek előtt a képek előtt: íme a művész!

Marsovszky Miklós