Rostand nagyszerű giccse, a Sasfiók, stilizált játék, amit nemcsak a verses forma hangsúlyoz. Egész elgondolása, koncepciója, felépítése, alakjainak jellemzése, helyzeteinek operettszerűsége valami érzelmes és pompázatos költészet dekoratívségében fogant, a históriai valóság Scott-Walter-i eszközeiből alig használva fel többet a külső zománcnál.

A franciák valamikor declamationnak nevezték a színjátszást. Nos, ennek a darabnak heve, ereje, szuggesztivitása csakugyan a deklamációban, a drámai feszültségig felfokozott zengő szavak, torlódó rímek, patetikus szólamok árjában van. Ez hatásának és sikerének titka. Hajszál híján tiszta poézis, de a hajszál ilyenkor egyet jelent kilométernyi távolokkal. Mindezzel különben most csak azért hozakodom elő, hogy rámutassak arra, ami a Sasfiókot élteti és illúziót keltő varázsát biztosítja.

Játék, de mégsem annyira játék, hogy elbírja a muzsikához folyamodó operett valószínűtlenségeit. Ha egyszer illúziót kelt, nem tűri meg az illúzióból való kizökkentést. Ezért tartom elvileg elhibázottnak az isteni Sarah vállalkozását, amellyel a reichstadti herceg nadrágszerepét ambicionálta. S ezért néztem végig kissé meggyőződéstelenül Darvas Lili kisasszony pikáns, mindenesetre érdekes, sőt helyenként valóban elragadó Sasfiók alakítását is. Igaz, a Napoleon-fióka törékeny, álmatag szőkesége, mollra hangolt effeminálódottsága kézenfekvővé teszi a kísértő gondolatot: egy kitűnő művésznő kezére bízni a hálás feladat megoldását.

De - nem tehetek róla - engem mégis zavart az álruha, a férfimaszk alól minduntalan kivillanó és kicsendülő hamisítatlan nőiség, amely lehetetlenné tette, hogy belefelejtkezzek a színpadon folyó játék elhívésébe. Puck, vagy Bob herceg - más. Azok nem ábrándítanak ki, ha megszólalnak, mert adott helyzetükben semmi közük a valósághoz. De a reichstadti herceg, vagy éppen - amint hírlik - Hamlet... Nem, ebbe nem tudok belenyugodni. Még olyan emlékezet és szép produkció után sem, amilyen Darvas kisasszonyé volt.

Mert az elvi ellenvetések dacára is be kell vallanom: az volt. Sikerült vállalkozás. A siker pedig mindig igazol. Kicsit egészségesebb Sasfiókot adott Rostand elképzelésénél, ám ez talán nem ártott a figurának. Magyarra fordítva maga Napoleon is snájdigabb egy fokkal, mint eredetiben. Elsősorban nagyszerű beszédtechnikáját kell dicsérnem.

Azt a pompás önfegyelmezettséget, amellyel kúszni, siklani, repülni és csattogva szárnyalni tudott a szavak növekvő viharában. A költő minden finom, alig észrevehető zenei jelzését megérezte és megéreztette. Olykor, egy-egy elcsukló kiáltása alján, az orgona mély pedálbúgását lehetett hallani, továbbrezgőn, aláfestve a következő, derűsebb ütemeket.

Játéka, mozgása, gesztusai egyszerre árulták el sugárzó intelligenciáját s ösztönös színjátszó talentumát. Itt is töretlen volt az átmenet a lágy andantékból, hullámzó diminuendókon keresztül, a szilaj staccatókba, viharos fortissimókba s lehanyatló decrescendókba. Az ólomkatonákkal való játék, a híres tükörjelenet s a haldoklás végső kihangzása pedig: diadalmas erőpróbája sokrétű emberábrázoló művészetének.

De azért - ha szabad kérnem - mégse játssza el Hamletet, a bizonyára legkiválóbb Ofélia.

Kárpáti Aurél