Tordai Emil könyve

Van valami a tündérmesék hangulatából ebben a könyvben. Olyan tájakat, természeti jelenségeket ír le benne az írója, amelyek lehetnek hívek, realisztikusak, talán tudományos fontosságúak is, mégis meséseknek, fantasztikusaknak hatnak olyan olvasó számára, aki nem járt soha az egyenlítő táján. Hozzá még Tordai Emil igen jó író, temperamentummal, színnel, megelevenítve mondja el a dolgokat, s nemcsak a külső, vizuális benyomásokat, a képszerűségüket, hanem szimbolikájukat is.

Ebben a kertben élő alakok mozognak, élnek: állatok, emberek. Az állatokat az író mély szimpátiával szemléli, nem - mint a legtöbb utazó - a vadászat vagy a természetrajzi megfigyelés objektumait látja bennük, hanem a szubjektumot, az érző, indulatokkal bíró és szenvedni tudó lényt. Ezt a formát Kiplingtől tanulta, aki a Dzsungel könyve Mauglijában valami missing-link félét teremtett az ember és a dzsungel állatai között, és antropomorfizálta a tigrist, a sakált, az elefántot.

Úgy látszik, a tropikus vidékeken, a tenyészetnek mérsékelt égövi fogalmak szerint fantasztikus bujaságában bensőbbé válik az embernek kapcsolata a természettel, és valahogy közvetlenebbül érzi, hogy ő maga sem valami a természettől különvált lény, hanem a természetnek egy jelensége, akit csak kvantitatív különbségek különítenek el a többi élőktől. Ez észrevehető minden jó tropikus utazó írásán, még azokén is, akik merő adatszerű természettudományi kutatások, vagy akár csak sport-kalandok szempontjából járják ezt a különös világot.

Tordai Emil kimondhatatlanul tud gyönyörködni az afrikai természetben, és ezt a gyönyörködését kiterjeszti a bennszülött népekre is. Az afrikai néger iránti rokonszenve minden lapján kiütközik: úgy beszél róla, mint kedves, romlatlan, jóérzésű gyermekről, akin lehet mosolyogni, lehet sokszor groteszknek találni, de nem lehet meg nem szeretni. Ez is tipikus: megtalálni a legtöbb tropikus utazónál. Az a kép például, melyet Biró Lajos rajzolt az új-guineai pápuákról, meglepően hasonlít Tordai négerképeihez: mind a ketten egyforma gyermekesen egyszerű és szeretetreméltó lényeknek ábrázolják a primitív embereket.

Úgy látszik, mégsem egészen alaptalan képzelődés Rousseau felfogása a természeti ember eredendő ártatlanságáról és a civilizáció romlasztó hatásáról. Ez különösen akkor látszik meg, mikor Tordai szembeállítja az afrikai szárazföld belsőbb részeinek négerjeit a civilizációval már érintkezésbe jutott, például a libériai négerekkel. Azokról csak gyöngédséggel és szeretettel tud beszélni, ezekre csak szarkasztikus szavai vannak.

Ez a könyv elsősorban az ifjúságnak van szánva. Mint az író rendkívül szép ajánlásában elárulja, beteg kislányának mondta el először ezeket a szép afrikai történeteket. Kár volna azonban, ha csak az ifjúság olvasná. Olyan könyv ez, amelyet apa és fiú egyformán olvashatnak, és vetékedhetnek, hogy melyik talál benne több élvezetet.

Schöpflin Aladár