Nem paloták kinja az enyém, ezüst ereszek könnye és
Kerti porond homokján futások lassu meghalása;
Hiába-hajsza se fényezett öröm elé; vagy antik
Bachanáliák keresésén felbukó fájdalom,
Méreg se ittas és virágja bontott ajkak lángivén;
És őszi köhécselés se szüretlen, durva hörgése mentén
Elkábitott toroknak; s nem őzbokáknak
Balga koszoruja bomlása körül a vérnek...

Nem! a kin töretlen, szörnyü glóriája én felém
A mély szegénység szitáiból pergett szivemig
S lett imátlan és keserves arcu lényem...
A mély szegénység kinja lett enyém, mert édes lelkek
Irgalmát keresve megleltem itt a nyüvek italát,
S asszonyok életét jaj, seholse leltem, bárha
Csusztam keresztekig és hulltam pokolba, át e büszke
Kor napfoltjain és vérfü rétjein, - ékül feszitve kincsnek
És nyomornak egy ifju lélek Istenig vonagló szüz fohászát!

Nyugat ˇ / ˇ 1924 ˇ / ˇ 1924. 20. szám
Marschalkó Lia: Menj bujaság...

Menj bujaság, te bomlott felhő, vidd zajos rimeid
Puhább falakhoz... Engem álom dobál, mint könnyü szél
Egy friss hajót... nem kell a kéj, mert sóba mártott vessző
Söpri az utat, melyen számhoz ér, hogy megbénitson magának...
Eredj szüzek csipőit verdesni szörnyü szárnycsapással,
Az én lelkem jó kuthoz érkezett és tisztálkodni kezd
És végre, végre hisz vasárnapot...

Menj bujaság, te sárga köd s a vágynak beteg fonalával
Himezd a többi lelkét... Engem álmok csigáznak fel a mennybe
S a csillagokkal busulok... Nem kell a kéj, mely szavak mustjából
Erjed s hazug ital lesz, mire sürü lesz és célhoz ér...
Eredj, s hol fényes szemü nőt találsz, ott jó neked,
Az én vágyam végre nem csapong, mert fészke van
És ugy pihen és ugy pihen, mint a galamb...

Nyugat ˇ / ˇ 1924 ˇ / ˇ 1924. 20. szám
Marschalkó Lia: Tavaszi hir...

Testvér, kemény porond a február, mélyarcu hónap ő, a jég parancsol és a télnek lelke benne felrepül,
Szivárványa és délibábja nincs, gyermeke ő a Nap mögé került kihalt csillagseregnek...
Hűlt láváknak korcsa ő, jeges hamu, - egy láthatatlan földi kornak faggyal bélelt véredénye,
A vágy őbenne holtak lombja lett, a kéj őbenne olvadó salak, melyet gnómok hevitnek lázfokig,
Testvér, a sziv ővéle szinmezőkön el nem vérzik s a könnyü szárnyra ő ragaszt pecsétet,
Szörnyü szinüt és szörnyü terhüt és ő küldi fölénk éteren szürt hideg tanok füzérét,
Hogy bölcs agyunk majd bünné köpülje azt.

Testvér és arca sincs, e dus fehér a tünde báju tájnak torza csak, - a napkorong egy frissebb villanása:
és a hóvirágzás, szürke, könnyes pernye már - tüzét, lehét sárga vidámság szakitja szét,
kristály tükörkék fényét a repkedő meleg lazitja s már a viz langyos patakban rohan,
Testvér, miránk is és a tünt nyár mindegyik alvó gyökerére...

Testvér, im ujjaim finom neszen és fogaimnak koccanásán sír, nevet, jaj élve él a hír:
A tél zenitjén túlbillent a kín, - jön tréfaostorát zöld szél kezére csapva már a március.