Kőváry főhadnagy különítményének története- Egy szemtanu elbeszélése

Kőváry Ottó főhadnagy, mint ismeretes memorandumot intézett Pallavicini György őrgrófhoz, hogy legitimistákból alakított becsületbíróság előtt tisztázhassa magát azon vád alól, hogy ő Károly királyt Tatán meg akarta gyilkolni. Információink szerint ez a becsületbíróság rövidesen össze is fog ülni.
Ebből az alkalomból közöljük, az alábbi visszaemlékezést, melyet Kőváry főhadnagy csapatának egyik volt katonája mondott el a Hétfői Napló munkatársának.

P. Ferenc 21 éves bádogos, így mondotta el Kőváry főhadnagy csapatának „hőstettét.”

- Állás nélkül voltam, nem is kellett nagyon rábeszélni, hogy elmenjek Nyugat-Magyarországra az osztrákok ellen harcolni. Szívesen álltam be a fölkelők közé, hogy a magyar földet megvédjem. A fáradalmak azonban megviseltek, ugyhogy két heti szabadságra hazaküldtek.

Szabadságlevelemmel szabályszerűen jelentkeztem Dániel Sándornál, az Ébredő Magyarok Sörház-uccai palotájában.

Az ébredőknél éppen nagy volt az izgalom. Sürgés, forgás, futkározás, nagy tanácskozás volt, aminek okát nem is sejtettem. Ujságot aznap nem olvastam, és nem is hallottam arról, hogy Károly király Magyarországra érkezett. Fogalmam sem volt tehát, miért van a nagy fölfordulás.

A Sörház-uccai épületből ki nem engedtek, hanem, mintegy harmincadmagammal teherautóra raktak és fölvittek a Várba, a Nándor-laktanyába. Itt egy főhadnagy, akiről később tudtam meg, hogy Kővárynak hívják, válogatta ki az embereket.

-Az osztrákok betörtek az országba- járt szájról-szájra. Ennyit tudnak csak, hogy más történt, arról senki egy szót sem szólt.

Mindnyájan örömmel ajánlkoztunk, hogy megyünk az osztrákok ellen. Kőváry főhadnagy engem is megszólított, és mikor mondottam, hogy Nyugat- Magyarországról jövök, a vállamra ütött:
-Ilyen legény kell nekem- mondotta –és ezzel már be is voltam osztva a csapatába, amely husz magamfajta fiatalemberből állott.

Civilruhában voltunk, arra kapcsoltuk a derékszíjat, tölténytáskát, puskát, szuronyt, töltényt kaptunk és mindegyikünk több kézigránátot is kapott, melyeket a derékszíjra akasztottunk.
A Nándor-laktanya előtt két személyautó állott. Hogy onnan kerültek oda, kiéi voltak, azt nem tudom. Az autókra gyorsan fölpakkoltunk.

Minden autóra egy láda töltényt és egy láda kézigránátot raktunk, majd magunk is beszállottunk és délután fél 3 órakor elindultunk. Kőváry főhadnagy a második autóban ült. Az első kocsi mindig előre sietett a terepet kikémlelni.

Az autókkal lejöttünk a Várból és nagy csodálkozással láttuk, hogy nem Nyugat- Magyarország felé megyünk, hanem a Lánchídon keresztül a pesti oldalra jöttünk és sebes robogással a Váci – uton végig mentünk ki a városból. Még mindig nem tudta egyikünk sem, hogy hová és miért megyünk.

Nagymarosnál letértünk az országutról és a Duna partra hajtottunk. Itt az autókat kompon átvitték a tulsó oldalra, Visegrádra. Az első autó rögtön elindult a terepet kikémlelni, azalatt mi vacsorát kaptunk a visegrádi vendéglőben. Hogy ki fizette a vacsorát, azt nem tudom. Nem sokára visszajött az autó, hogy szabad az út.

Ekkor hallottam először, hogy Tatára megyünk, de hogy miért, arról még mindig nem tudtam semmit. 

Emlékezetem szerint este 10 óra felé járhatott az idő, mikor Tatára érkeztünk. Ehy uccai lámpa világossága latt fegyveres katonát láttunk állani. Kőváry főhadnagy revolvert rántott, ráfogta a katonára és rákiálltott:
- Állj, mert lelőlek!
Majd mi körülfogtuk a katonát, Kőváry elvette tőle a puskáját és ráparancsolt:
- Vezess bennünket a kastélyhoz!
- A katona oda is vezetett. A kastély kapujában csendőrök, tisztek és vadászpuskás erdőőrök állottak. Kőváry felszólította őket, hogy adják át a fegyvereiket, nekünk pedig megparancsolta, hogy az őrséget fegyverezzük le. Én egy már deresedő haju, nagyon elegáns tiszthez léptem és kértm, hogy adja át a fegyverét. A tiszt rámnézett és fájdalmas, szomoru hangon így szólt:
- Te jóképű magyar fiu vagy. Te is a király ellen harcolsz!? –Ezzel lecsatolta a revolverét és átadta. Ekkor ütötte meg a fülemet a király szó. Rövidesen megtudtam a valóságot, hogy azért jöttünk, hogy Károly királyt Budapestre vigyük.

Az őrség lefegyverzése után Kőváry főhadnagy figyelmeztetett bennünket, hogy itt csupa magyarok vannak, nem szabad senkit bántani.

Behatoltunk a kastélyba. Egy szobában láttam egy őszhaju urat, akire azt mondták, hogy az Andrássy Gyula gróf.

Kőváry főhadnagy a király szobáját tudakolta meg, majd négy fegyveres emberrel fölment az emeletre a királyt letartóztatni. Pár perc mulva jöttek is már le és szuronyok között magukkal hozták a királyt.

Még mielőtt azonban leérhettek volna, zaj, dobogás hallatszott az udvarról. Egy század rohamsisakos katona érkezett. Kiszabadították a királyt, visszakísérték a szobájába, bennünket pedig Kőváry főhadnaggyal együtt lefegyvereztek és elfogtak.

Szuronyos katonák őriztek másnap reggelig. Reggel jött Kőváry főhadnagy már ismét teljes fegyverzetben és vidáman szólt hozzánk:
- Minden rendben van már Fiuk! Megyünk Pestre!

Nemsokára tényleg el is engedtek minket és fegyvereinket is visszaadták. Abba a vonatba vagoníroztak be, amelyiken Andrássy grófot és Rakovszkyt hozták Pestre. Mi azután ismét bevonultunk a Nándor-laktanyába, azután hazabocsátottak.

Ennyit látott, ennyire emlékezett az akkor 18 éves P. Ferenc.