Éjszakai ülést hallgattam a nemzetgyűlésen. Türelmetlen részvétlenségben interpellált egy képviselő, százszázalékos rokkant katonáról, amikor a szélsőjobboldalról fölharsant egy öblös, zengő bariton. Százszázalékos kommunista! — kiáltotta, nem, süvöltötte az interpelláló felé. Világos, mint az egyszeregy: 100 %, annyi, mint zsidó, rokkant közvitéz, annyi, mint kommunista.

A haragos nagyságos ur, akinek a hangja, mint szélviharban zugó erdő, fölkavarta az álmos üléstermet. Varsányi Gábor volt, Orgovány követe. És ez a dacos, konok fej, a megingathatlan gesztusok, a különösen vibráló hang. Varsányi Gábor, ahogyan ült és az asztalra csapott és itélt, eszembe juttatta az orgoványi erdőt. Az öt láb mély sírokat, ahová n haldoklókat belegyömöszölték, Francia Mihály vitézi telkeit; a tarlott ágak nyöszörgését, az erdei utak irgalmatlan csöndjét.

Irtózatos, miket juttat az ember eszébe olykor egy hang, micsoda véres képzeteket, elmúlt magyar balladákat is. Hol is találkoztam, micsoda erdőkben azzal a százszázalékos rokkanttal, akit nyomorából kiemelt egy képviselő és egy másik százszázalékos kommunistának sercentett. Behunyom a szemem és sürü, fekete erdők rohannak velem a csillagtalan éjszakában. Feküdjek elmúlt esztendők lavinája elé, amint a feledés mélységeibe zuhannak? A kulikovi erdők, Galíciában... Visszavonulás az oroszok ágyutüzében. Az erdőben menetelő honvédek, hogy a szomszéd hadosztályok a dombokon és az országutakon ne higyjék őket üldöző oroszoknak, éjféltől hajnalig
szakadatlanul daloltak, véresen, vizesen, sárban fürödve, el-elmaradozva, daloltak, a fekete erdő zengett és visszhangozta: Fel-fel vitézek a csatára, meg Hazádnak rendületlenül.

Ebben a dalárdában lett százszázalékos rokkant az a Pfeiffer, akinek az ügyét unja és utálja Orgovány követe. Évek mulva ujból fröcskölt a sár az autó kerekei alatt, a kulikovi fák eszeveszetten futnak utánam. „Hallja" — mondom az osztrák tisztnek, aki ugyanolyan idegenül beszélt magyarul, mint Gömbös Gyula —, „hallja, százados ur, az erdő dalol?" „Képzelődés. Semmit sem hallok!"

Figyelünk. Meg akar nyugtatni. „Talán lázas? Ilyen időben a madarak is elbújnak, ki énekelne éjszaka, nincsenek kisértetek…” Én pedig hallottam. Ma is hallom. Az ágak hajladoznak, zörögnek. az erdő susogja, föl, föl vitézek és sirok dörmögik a refrént. Ilyen visszhangja vau az erdőknek, Varsányi Gábor uram! Nemcsak a kulikovinak, ahol hősök porladnak, de az orgoványinak is, ahol gazul legyilkolt magyarok szagolják alulról a violát.

Vajjon meghallja az orgoványi erdő sirását, a fák jajveszéklését, a zsendülő tavasz uj panaszos zizegését Varsányi Gábort ? És összeborzong az utálattól, rémülettől ha bricskáján áthajtott a kerületén és az erdő beszélni kezd? Nem a kulikovi, az orgoványi erdő. És mit beszél? „Gyilkosok! Százpercentes gyilkosok!”