Novellák. Kimarkolom Móricz Zsigmond dús aratásából és pergetem szemenként, mint a búzát szokás, mikor szakértőn vizsgálják. Tiszta, nagy szemű, acélos búza, hófehérnél hófehérebb liszt szitálható belőle.

Nem tudom, más is így van-e ezekkel a búzaszemekkel, mint én. Nekem a nagy magyar alföldet hozzák el, lapos, végtelen tengerét, hol a szemhatár vonalát csak egy-egy gémeskút, ritka messzi falu tornya, a legritkábban jegenyefák egy sor felkiáltójele szakítja meg. Egyhangú és végtelen, mint a tenger, de nem viharos. Szelíd, egyenletes, mély a pihegése. Olyan, mint Földanya sima keble. Viharai csak messze a föld mélyében égnek.

Móricz Zsigmond novellái fölöslegessé teszik, hogy az ember megváltsa II. osztályú jegyét a Hortobágyra vagy Debrecenbe. És fölöslegessé teszi, hogy az ember elolvassa "a nemzeti szellem az irodalomban" című akadémikus értékű értekezéseket. Ha van magyar szellem, Móricz Zsigmond írásaiban az lobog. Én magamban már rég elhelyeztem Móricz Zsigmondot azok közé az ősi, elemi jelenségek közé, akik, mint a délibáb vagy Petőfi, vagy Arany, a Duna-Tisza közének humuszából fakadnak és semmi máshoz a világon nem hasonlítanak.

A faji elmélettől nemcsak mint politikai, hanem mint művészeti szemponttól mindig borsóztam. A provencei és a magyar paraszt közt levő sarkalatos különbséget sohasem tudtam érezni. Más a provencei, más az orosz, más a magyar paraszt, de az ember mindenütt ugyanaz az egész világon. Ezt az egyszerű, primitív igazságot sosem lehet elégszer leírni, mert minduntalan meghamisítják.

És ez a látszólagos kitérés se volt egészen fölösleges, mikor Móricz Zsigmond írásairól van szó. Móricz Zsigmondot épp az különbözteti meg a népies írók légióitól, hogy nem a magyar élet folklorisztikusan tarka sallangjait köti nemzetközileg rothadt és unalmas mesék, szerkezetek vázára, nem csinál piaci vásárt magyar motívumokból, hanem nála minden szó él és minden parasztja nem figura, hanem ember.

Magyarsága mintegy az a mikroszkóp, amelyen át még jobban, még tisztábban látja meg az Embert. Az Embert, aki él, lélegzik, eszik, szeret, lop, gyilkol és meghal. Móricz Zsigmondot gyakran vádolták meg régebben, hogy sokkal sötétebbnek, sokkal gonoszabbnak festi meg a magyar parasztot, mint amilyen a valóságban.

Ez a vád érthető is olyan országban, ahol a parasztról mindig idealisztikus képet vagy szobrot faragtak, de azért, hogy ezzel a bálvánnyal valakit becsapjanak. Rendszerint magát a parasztot. Butaságát, maradiságát dicsőítették, mert ez nagy és hasznosítható tőke volt sokak kezében.

El kellett jönnie Móricz Zsigmondnak, aki nem az úr szemével nézi a parasztot, hanem egyvérnek érzi magát vele. Móricz Zsigmondnak joga van úgy festeni a parasztot, ahogy akarja és tudja, mert a maga vérét írja, festi. Nem akar becsapni senkit. Sőt minden írásából ez az alaptendencia csattan ki, föl szeretné magához emelni a magyar föld népét, az emberség, a tisztánlátás magasabb régiójába.

Szini Gyula