Mint holt leánynak őrült szeretője,
Ki este - hogyha gyulnak csillagok
És fényük búsan, szomorún lobog,
Mint gyertyák, melyek, hol a szemfedője

A holt leánynak sápadtan fehérlik,
Búskomoran, hallgatva állanak,
Mint jegenyék, ha már leszáll a Nap,
sötét csucsukra hintve égi fényit,

Haldoklóként, ki utolsót lehel még,
Melyben szép lelke rejtve szétoson -
Ki este surran álmos utsoron
- Hóna alatt biborló, himes kelmék

S belopózván félénk, nyikorgó ajtón,
Halkan könyez csöndes, fehér szobán.
Holtan hallgat csöndes, fehér leány
S künn ifju vágyak sirnak fel sohajtón.

Búját a borzalom, miként nagy éji
Bagoly a szárcsát, ugy rebbenti meg.
De megcsókolja forrón hóhideg
Ajkát a holtnak, aztán elmetéli

Nyakát, fehér nyakát s vörös selyembe
Burkolva szép fejét, szökik haza
S habár a hús a csontokon laza
S már foszladoz: csak őrzi, őrzi egyre.

Ugy őrzi lelkem is Te képedet,
A távoltól megóva, itt szivemben.
De az nem oszlik: Bánatműteremben,
Ahol a szobrász sirva ténfereg,

Tört szobrokat szórván az éjbe szét,
Ott hallgat emléked halotti maszkja
S előtte, ami szóra nem fakasztja,
A szerelem pirosló mécse ég.