Egyike azoknak a közszükségleti cikkeknek, amelyek éppen mai helyzetünkben jelentősen latba esik. A trianoni béke megfosztott bennünk erdeinktől. Elvette szénbányáink egy részét is, de az egykor tejjel-mézzel folyó Kanaán még mindig juttat nekünk a föld gyomrából kalóriát. Van tehát szenünk s hála Isten oly mennyiségben, hogy hazai szükségletünkön felül is exportálhatunk. 

És mégis ez a szén se a mienk, nem a nemzet egyeteméé. Az a hír járja, hogy a szén árát újból 30%-kal emelik. Ez a hír – sajnos igaz s éppen azért emellett meg kell állanunk, meg kell állanunk azért, mert a szén újabb áremelését megint a régi nótával, a korona értékcsökkenésével hozzák összefüggésbe. 

Nem kutatjuk, mert nem kutathatjuk, hogy a korona miért zuhan nap-nap mellett lefelé.
Nem kutatjuk. Kutassák az okát azok, akiknek felelősség mellett kötelességük s akinek módjuk van a korona zuhanásának útját állani. Azt azonban kénytelenek vagyunk megállapítani, hogy gazdasági politikánk egészen helytelen úton jár, amikor állami ellenőrzés mellett tűri a drágaság feltartóztathatatlan tobzódását. 

Naponként hallunk kijelentéseket a korona stabilizálásáról.
Tervek születnek, szavak röppennek el és ennek dacára koronánk zuhan lefelé a lejtőn, gazdasági életünk züllik, az ország és népe pusztul. 

A szén árának újabb emelése, ennek az iparban és háztartásban egyaránt nélkülözhetetlen közszükségleti cikknek legifjabb drágítása beszédes jele annak, hogy a lejtőn nem tudunk megállni, hogy szomorúbb, kétségbeejtőbb sors vár reánk, mint arra az Ausztriára, amelyet visszarettentő példaként állítottunk nem is oly régen magunk elé s azt hittük, hogy mi oda sohase juthatunk.

És ime, nemcsak alig van diszparitás a magyar és osztrák korona közt, de Ausztria mérföldekkel áll előttünk gazdasági berendezkedését illetően. A pusztulás réme fenyeget. Az éhezők és nélkülözők töméntelen légiójához most még a didergők és fázósan reszketők ezrei és tízezrei csatlakoznak, mert ki fogja megfizethetni az árakat, amelyeket az állam tür és engedélyez. 

A Népszövetségi delegáció ma tárgyalt az ellenzék vezéreivel is.
Kétségtelen a jóindulat Magyarország iránt – halljuk minden delegátus részéről. El kell hinnünk, hogy ez a jóakarat meg is van, de azt is, hogy ennek a jóakaratnak kézzelfogható bizonyítékát szeretnék látni, amíg nem lesz késő. Csak akkor remélhetünk, ha a szanálási akció végleg pontot tesz a drágulásnak.

Amíg ez nincs meg, míg ez el nem következik, addig minden igéret üres szó, minden szó csak az izgalmat fűti. Tetteket, cselekedeteket kérünk elsősorban a kormánytól, de másodsorban a népszövetségi uraktól is, és sürgősen kell segíteni, hogy a széndrágulást ne követhesse a kenyér, a zsír, a tej stb. drágulása. Várakozásra, türelemre nincs már idő. Tovább nem várhatunk pusztulás nélkül.