2. Huszonegy éves korában festi meg első képét, a Szenvedők nagy vásznát (most a Szépművészeti Múzeumban). Halottak napja, a nagybányai temető kapujában a koldusok sorfala, a késő őszi délután ködbe tompuló tarkasága, könnyű kék és lilaszürke hangulata a foglalata a tulajdonképpeni kompozíciónak, amely nem egyéb, mint merengő elmélkedés a beteg, kiélt, köhögős férfiről és fiatal, életteljes asszonyáról, aki gyöngéd meghatottsággal hajlik le ösztönös csókot lehelni a koldusasszony csecsemőjére.

A képnek se meleg érzelmességét, sem szép természeti hangulatát, finom tónusát avagy freskószerű színharmóniáját, sem festői elbeszélésének magától adódó világosságát Budapesten nem látják meg. A Műcsarnok zsűrije visszautasítja, revízió útján kegyelemből beveszi aztán, de sikere nincs, ahol mindent dicsérnek, ezt a képet lesajnálják vagy dühösen támadják. A következő évben Münchenben, Párizsban nemcsak dicsérő, kiemelő, bő kritikákat, de a champs élysées-i Salonban kitüntetést is kap rá.

Ezután az életnagyságú alakos kompozíciók egész sorát kezdi nagybányai műtermében. Az irodalmi tartalmú s ízű mondanivaló lelkében mindig víziószerűen, majdnem kész képként bukkan föl, s művészete kifejezésben és a jellemzés ötletességében mindvégig keresetlenül gazdag. Alak, amelynek nincs mondani vagy tenni valója, nem található képein.

A Szenvedőkkel témai kapcsolatban álló második képe, a szintén nagyméretű Ébredés párizsi hotelszoba átdorbézolt éjszakájáról mesél: a szőnyegen heverő, alvó, félmeztelen nők s a földön ülő, részegsége álmából éppen ébredő férfi, a Szenvedők rouéja, estélyi ruhában, amint a hajnal sápadt világában sárgálló arccal, fénytelen, zavaros szemmel maga elé mered. Később ezt a festményét szétdarabolta, ma csak töredék van meg belőle.

3. Más kompozíciókba is kezd, nagy vásznakon, melyeken az emberi mondanivalók világítási és hangulati effektusokkal kapcsolódnak. De nem ér rá befejezni egyiket sem, mert fölbukkan képzeletében és minden energiáját magának foglalja le az Aradi vértanúk külső méreteiben is óriási feladata. Huszonhat éves, mikor befejezi s a millenniumkor kiállítja. Egyszerre országos hírnév koszorúzza. Az újságok az elragadtatás hangján üdvözlik, még a nehezen melegedő konzervatív kritika is.

Beöthy Zsolt a Budapesti Szemlében hosszú tanulmányt ír a képről, és Munkácsy és Benczur akkor kiállított nagy kompozícióival, az "Ecce homo"-val, illetve a "Budavár visszavételé"-vel állítja nem előnytelen párhuzamba. Öreg negyvennyolcas honvédek könnyes szemmel, mélyen megilletődve állnak Golgothájuk ábrázolása előtt, versek, ódák ünneplik a művészt, dicsőítik a művet, ezt a legátérzettebb, legjobban átgondolt magyar történelmi kompozíciót, amely annyira megfogta a magyarság szívét.

A képnek azonban gazdája nem akad, áldozni nem akar senki: az állam túlzott loyalitásból az uralkodóval szemben, a politikus hazafiaknak pedig nem kell művészet. A félévig tartó ünneplő mámor után a művész, fölgöngyölítve hazaviheti művét, amelyre életének negyedfél évét s lelkes munkáját áldozta és anyagiakban egész vagyont.

1897 nyarán pár hó alatt festi meg Thorma a szegedi múzeumban levő hatalmas, nagy festményét, a tanítványainak megjelenő Krisztust, a fölülről besütő nap vakító fényességében, amint áldva köszönti megilletődött népét: "Békesség nektek!" Barokkos, izgatott kompozíció, világításában Rembrandtra utal, mozgalmasságban, temperamentumban Tintorettóval tart öntudatlan belső rokonságot.

4. Nemsokára ezután fog élete tragikus, nagy vállalkozásához, a Talpra magyarhoz, hogy élményünkké tegye március 15-ét, Petőfit, amint halhatatlan versét a népnek, a fiatalságnak szavalja. Ambíciója, temperamentuma, égő magyarsága fűti akaratát. Két hosszú évtizeden át fiatalságát, egész művészi erejét áldozza, hogy hatalmas vízióját, a festészet lehetőségein szinte kívül eső ezen feladatot megvalósítsa, megoldja.

Eleinte még ráér közben egyébbel is foglalkozni, néhány arcképet s néhány magyaros genre-t festeni, jellemző és elbeszélő tehetségének, gazdag invenciójának újabb bizonyítékait. 1902-ben keletkezik nagy képe, a Szeptember végén, borongó melankóliával telített kompozíció, Petőfi gyönyörű költeményének átérzett illusztrációja.

1903-ban festi meg a Szépművészeti Múzeumban levő ismert művét, az Október elsejé-t, a bevonuló rekrutákkal, amellyel nagy külföldi sikerei is vannak: Münchenben a Glaspalastban és azután Saint-Louisban a világkiállításon, mindkét helyütt nagy (I. oszt.) aranyéremmel tüntetik ki. Festőileg talán nem eléggé összefogott, de lélekben, kifejezésben gazdag, jellemzésben invenciózus alkotás, egyes részeiben - mint pl. a középső csoport a kékmándlis öreg paraszttal - hatalmas lendületű, szenvedélyes festői véralkat kifejezője.

Az 1901-1906. évek közé eső időszakban több, hasonló kompozíció került ki ecsetje alól, és még számos apróbb vázlat, tehetségének nagyértékű töredékei. Nyilvánosságra került művei közül a Kártyázók (1904), a Cigányok (1905), a később földarabolt Cigány-utca (1907) és főleg az ezeknél korábbi Kocsisok közt (1901) című ismert képe, festői temperamentumának ez az eruptív erejű megnyilatkozása, mely a magyar művészetnek egyik iránytjelző vezérdarabjává lett, említendők.

Ezeken a képeken csak mellékesen dolgozik, mintegy pihenőképpen, mert eközben - de később már egészen - lefogja a monstruózus nagy kép, a Talpra magyar!, ráfekszik egész lényére, gondolkozására, erejét szívja, életét emészti. Egy évtizedig tisztára egyébbel sem foglalkozik, ezt festi csupán, ezzel verekszik új és új rohamokban. A pihenni, fölfrissülni nem tudó erőfeszítés hajtja lázasan, szakadatlanul, hetek, hónapok munkáját törüli, mossa le s festi újra és újra, Penelopé-munkáját képtelen abbahagyni.

Pedig csak pihennie kellene, a képét huzamosabb ideig nem látnia, akkor, frissen, be tudná fejezni hamar. Mert ami megvan belőle, csodálatos élettől lüktet. Mozgalmasságáról, hangulatának gyönyörű természeti igazságáról, a kompozíció lendületéről, benső hevéről, meggyőző erejéről, a kész részletek festői értékeiről s főleg az egész kép összhatásáról leírás nehezen adhat számot, de tanúbizonyságot tesznek ama kevesek, akik látták.

1918-ban a várható román invázió elől kimenti Debrecenbe az Aradi vértanúkkal együtt, s most ott pihen valami raktárban mind a két vérrel festett kép, életének élő darabjai.

5. A Talpra magyar!-nak ez az időleges abbahagyása felszabadulást is jelent számára. Művészi képessége gyorsan visszanyeri rugalmasságát, ismét festőként áll a környező világgal szemben. Arcképek kerülnek ki ecsetje alól, emberi dokumentumok a kisváros mindennapos életéről és kisebb pleinair-kompozíciók, melyek festői fejlődése útját új tájakon keresztül vezetik.

Míg azelőtt a drámai tartalom, a cselekvés viharos vonalai, forró eruptív színei, az előadás szenvedélyes páthosza feleltek meg temperamentumának, ma, annyi emberi megpróbáltatás után, elmélyült életszeretettel fordul a nagybányai természetnek egy élet emlékeivel átitatott idillikus szépségei felé.

1921-ből való képén, a Majális víziójában a délutáni nap arany sugarában, mintegy gyúpontba gyűjtve ott rezeg az élet nagy szépsége és minden melankóliája a boldog, szép pillanatok elmulandóságának. Festői program is emellett ez a kép, az átlátszó, tiszta színek s az előadás anyagtalan könnyedségének programja.

Talán még mélyebb, még szerencsésebb frigyesülése a festői és költői impulzusnak az Ibolyaszedés (1920) majdnem klasszicizált kompozíciója, ezüstös, komoly harmóniájával. A térdeplő két fiatal lány virágszedő szelíd mozdulata mikéntha vallásos szertartást celebrálna az ébredező nagybányai campagna tavaszi ünnepén, a havasfejű, acélkék hegyóriások, a Guttin s a Feketehegy lábainál.

6. Egész művészi útja élményeken keresztül vezet, s az emberi és festői szenzációk ölelkezésében fogannak képei. Az októberi reggel kékes komorsága az aradi tizenhárom tragédiáját invokálja képzeletébe. Március tépett, foszlányos ege alatt a régi Pest hólécsatakos utcáján Petőfi jelenik meg látományszerűen előtte a bámész és lelkes tömeg feje fölött, amint a trikolórra esküszik. Élményből fakadt a Szenvedők irodalmi tartalma és festői milieuje éppúgy, mint a Békesség veletek! az Október elseje vagy a Kocsisok festői mondanivalója.

Első képe szürke pleinair hangulatával, tónusával a Bastien-Lepage-korszakba kapcsolódik ugyan, de egyszersmind fölszabadulást is jelent ez alól vállalkozásának merészségével, egész koncepciójával. Utazásai közben Hollandiában elragadja Rembrandt, Frans Hals, Madridban lelkesedik Velasquezért, észreveszi és méltányolja Grecót, több mint fél évtizeddel az európai Greco-láz kezdete előtt - tanul valamennyiüktől, de közvetlen hatásuk képeire alig van. Ő a saját útját járja, mialatt mások számára jelez lehetőségeket. A Kocsisok színeinek lobogó mély tüze, festésének szenvedélyessége, nagyszerű energiája, különös, csupán a magyar festészetben ismerős zengésű harmóniája sokszor csendül föl nyomában másoknál - míg ő maga tovább halad, új tájékok felé.

Az elmélyedő, Hollósyas megmunkálásra, a Ferenczy módján való dekoratív mérlegelésre temperamentuma nem alkalmas, és ha olyasmit próbál, mint azok, nem sikerül neki úgy. Viszont vérmérséklete forróbb, impulzusa hevesebb, és képzelete, ha talán néha nem is oly válogatós, hogy egészen elkerülje az ismertebb s népszerűbb területeket, de mindenesetre nagyobb feszerejű, lendületesebb, csapongóbb, vállalkozóbb, mint társaié.

Képvíziói nem mindig egyforma sikerrel küzdenek meg a technikai megvalósítás nehézségeivel, de képei sohasem puszta értelmi szándék munkái, mindig a magától való festői képzelet eleven szülöttei, s ez, egyenlőtlenségük mellett is, az őszinteség meggyőző erejét adja alkotásainak.

7. Miként festői tehetsége, úgy emberi tulajdonságai is magasan föléje emelik az átlagnak. Értelme világos, ítélete gyors, szíve tiszta. Ellen- és rokonszenvei ösztönösek és határozottak, de ha temperamentuma olykor elragadja, van erkölcse a belátáshoz. Jó, sőt lágy szívű, a szentimentalizmus azonban teljesen idegen férfias természetétől.

Bajba került embertársán önként, gyorsan és cselekvőleg segítő. Érzékeny, büszke és megbocsátó. Nagylelkű. A bosszúállásnak a gondolata is hiányzik lényéből. Ha kedélye néha gyorsan változó és elhatározásaitól messze sodorja is, lelki gesztusa mindig egyformán nemes. Hibáival és erényeivel reprezentatív magyar.

Évek óta, nehéz időkön át elnöke, vezére a Nagybányai Festők Társaságának, záróköve ennek az utolsó, még épen álló magyar boltívnek.

Ez Thorma János. Nehéz volt nekem ezeket itt róla, mintegy füle hallatára, elmondanom, márcsak azért is, mert fejlődése s élete munkája korántsincs még lezárva. De hallgatni, tisztán baráti szeméremből, súlyos vétek lett volna az igazság ellen.

1922. december.

Réti István