Bálint Aladár, a zenekritikus
Az esztéta-kritikus életének legszubjektívebb mozzanata az a harc, mellyel az író művészi benyomásai fölé iparkodik kerekedni. Ez gyönyörűsége és fárasztó szenvedése, ennek szenteli legbelsőségesebb óráit. Különös végzet, hogy ez a küzdelem, ez tulajdonképpeni élet az eredmény elérésének pillanatában mintegy tárgytalanná válik, s az esztéta, ki egész életén át élményeit boncolja, ha megszólal, csak általános igazságokban szólalhat meg, melyekből az egyéni élményt, mint a matematikában a segédtényezőket, ki kell küszöbölnie, el kell dobnia magától mint ahogy a kovács eldobja befejezett munka után kalapácsát.
A kritikustól mindig csak azt kérdezik, hogy hova ért el, és sohasem érdeklődnek, hogy honnan jött. Nem kérdezik gondolatainak, nézeteinek szülőföldjét, otthonát, életútját, vándor ő, megjelenik, kíváncsiak talán véleményére, de nem kíváncsiak ő magára, nem fontos, hogy hovavalósi ember.
Budapesten az elmúlt napokban meghalt egy író, aki költő volt, akinek lelkében ezért még hevesebben élt a lélekkitárás vágya s aki mégis munkássága legnagyobb részét, a kritikaírás titkos, soha napfényre nem kerülő lelkesedéseinek és kétségeinek szentelte. S mert ez az ember nagyon, nagyon igaz ember volt s mindent, amit tett, a legmélyebb kötelességérzésből tette, teljes egészében vállalta a kritikus önmegtagadását, beállt közkatonának az igaz magyar kultúra szolgálatába.
Mert ez a kritikus harcos ember volt, akinek csak kifelé irányuló küzdelmét láthattuk, belső harcait, mint valódi tettember, nem árulta el. A kritikaírást elsősorban morális hivatásnak fogta fel: használni a jónak és ártani a rossznak. Legmélyebben járó, határozott primer színekkel rajzolt portréinak mélyén is ez a tendencia lappangott, a finom esztétikai analízis, melynek mestere volt, önmagában, nem elégítette ki.
Minden írásnak célja, határvonalat húzni az igaz művészet és a szemfényvesztés, az igaz magyarság és az álhazafiság, a kultúra és a kultúra mezébe öltözött önámítás és hazugság között. Kevés olyan megbízható mentsvára volt az igazaknak nálunk, mint ez a belül finom szerkezetű, kívül páncélos esztétalélek. A hivatottak kultúrájáért vívott harcát nem kísérte heroikus pózok katonazene-indulójával. Csendes, de annál határozottabb volt állásfoglalása s ezért, ha művészi erkölcs megsértéséről volt szó, szigorú visszautasítása lapidáris erővel hatott.
Hihetetlenül éles szemét valamely művészi jelenség jó- avagy rosszhiszeműségének megállapításában mindenki csodálta. Hivatalos nimbusz, vagy divat sohasem befolyásolhatta véleményalkotását. Írásai, rendkívül határozott művészi szempontokról tanúskodva, készen, éretten kerültek a nyilvánosság elé. Alig éreztük, hogy amiről szólnak, az titok, a művészet örök titka, biztosan járt az esztétika útvesztőin, mert a művészet morális értékét tisztán látta maga előtt.
Mint közkatona harcolt, de csak egyetlen feljebbvalót ismert el maga fölött, a magyar kultúrát. Nem vágyott dicsőségre és kitüntetésre s bizonyára nagyon zavarba jött volna, ha egyetlen uralkodója, munkaadója megkérdezi tőle, ki vagy fiam, hogy így szeretsz? Nem fáraszt a munka? Ilyen szubjektív kérdést nem tűrnek a művei, s nem tűrt ez a páratlanul gerinces ember sem. Magányos lelkesedéseiért, melyeket a művészetnek köszönt, nem önvallomásokkal, de készpénzzel, tettel, utategyengető, felfedező, istápoló munkával fizetett.
Ugyannyira feloldódott munkájában, hogy e sorok írója, aki felejthetetlen baráti jóakaróját s első kísérleteinek egyik legszeretetteljesebb figyelemmel kísérőjét tisztelte benne, most is, hogy a halál mérhetetlen távolsága választja el tőle, csak félve, hogy ő meg ne hallja, veti fel magában a kérdést, ki voltál Bálint Aladár, ki volt neked Beethoven, Mozart, vagy Bartók és Kodály, hogy úgy küzdöttél értük, ki voltál te titkos álmodó, a harcos megközelíthetetlen páncéljában?
Tóth Aladár
.jpg "Hazatérő kivándorlók")
.jpg "Az önálló vámterület és a függetlenségi párt")
Legyen Ön az első! Hozzászólás írásához kattintson ide!