Ahhoz az kellene, hogy ismét először kerüljenek kezembe, egy kötetben, egyszerre, mikor a neve még nem vált fogalommá, művészete még nem vált vérré. Akkor annyit tudtam beszélni róla, hogy megfájdult a szám. És hogy mások is ugyanazt érezték, amit én, Babits Mihály pedig Babits Mihályt jelentette mindenkinek, megkönnyebbültem, mert nem kellett többé beszélnem.

- Mit látsz?

- Nem a költeményeit, csak képeket. Amint föltűnt az egyetem rosszul világított folyosóján, egy helyen, melyet egyszer megnézek majd, egyedül is. Amint első versét olvasta, kántáló önkívülettel, Spinozáról szóló szonettjét. Amint kihullott hozzám intézett leveléből, melyet egy reggel diákszobámban bontottam föl, az "Irisz koszorújá"-nak kézirata. Amint nyáron elhagyott, rokoni lakásban olvasott hintaszéken.

Amint szegedi hónaposszobájában a "Feketeország"-ot mutatta meg. Amint a háború utolsó évében keserű fájdalommal ült egy vendéglői asztalnál, azzal a kétségbeeséssel, mely ma millióké. Minden jelentős, ami rávonatkozik, s vagy húsz évvel ezelőtt azt kértem tőle, írja meg, amit evett, amit ivott, mert az is érdekes. Aztán az arca.

- Milyen az arca?

- Mint egy méla arabé. Halvány-fekete. És a hangja mint egy éneklő arabé. Valami állandó. A költészete is állandó. Tökéletesen jött, a maga ősi vers-zenéjével, készen s nem kellett látnia ezt, vagy azt, nem kellett elmennie koldusi élményért ide, vagy oda, hogy kifejlődjék, csak megnyilatkoznia, mert kincsét az örökkévalóságból hozta. Gyermekingben nem ismerte senki. Később egy könyvtárat polcolt a mennyezetig, de ő előbb magasodott föl, mint a könyvtára. Fejlődése nincs. Vannak nagy költők is kik megszerezték a halhatatlanságot. Ő nem ilyen. Mindig a folytonosság volt, a szakadatlan Egy. Halhatatlannak született.

- Ezt írom. Diktálj.