Nehéz a szeretetnek elfogulatlanul ítélni s nehéz a kritika szemüvegén át vizsgálni olyan valakinek a működését, aki a szívünkhöz közel áll. Én a magam részéről Babitssal kapcsolatban kísérletet sem teszek erre, hiszen bármennyire is igyekeznék objektív maradni, valószínűleg úgy sem sikerülne hideg és mérlegelő szavakat mondanom sokoldalú működésének bármelyik ágáról is.

Babits nekem több mint nagyszerű költőm, több mint próza kiváló mestere, több mint leghivatottabb tolmácsa azoknak az örökkévalóságba meredő isteni káprázatoknak, amelyekkel valamikor a komor Dante igyekezett elfedni maga elől földi életének kínjait és nyomorúságait. Babits nekem első sorban atyai barátom kora ifjúságomnak, szellemi fejlődésemnek első irányítója s talán az ő öntudatlan és akaratlan befolyásának és példájának köszönhetem, hogy szerényen én is meghúzódom azok sorában, akik mint a mesék hattyúi, haláluk előtt dalban törnek ki s énekelnek az embereknek csodálatos és kínos fájó és gyönyörű érzésekről, míg a létezés feketén álmodó vize visszatükrözi fehér szárnyaik rebbenő csapkodását.

Babitsról mint tanítóról fogok néhány szót mondani és pedig nem átvitt értelemben, mert nem műveinek tanító hatásáról akarok beszélni, hanem róla magáról, mint gyermekek, kisebb és nagyobb gimnazisták oktatójáról, Babits tanár úrról.

Részesültem abban a szerencsében, hogy Babitsot mint tanárt is megismerhettem. Újpesten töltött rövid tanárosodása idején azok között voltam, akiket a magyar és latin nyelv rejtelmeibe olyan páratlan tudással, szeretettel és kedvvel igyekezett bevezetni.

Akkoriban Babits már ismert költő volt s mi néhányan, diákok, akik lelkesedtünk az új költészetért, nagy izgalommal vártuk személyes megérkezését, mikor Fogarasról való áthelyezésének híre elterjedt. Egy szép napon végre a derék Jakube, másod-iskolaszolga, leereszkedő bizalmatlansággal közölte velünk, hogy az új "tanár úr" megérkezett s egyben kedélyes tót vigyorgással mindjárt be is mutatta, hogy milyen különösen mozgatja járás közben a nyakát.

Persze nekünk sem kellett több s a következő tíz percben mindent elkövettünk, hogy megpillanthassuk Babits tanár urat. Egyszerre csak megjelent hallatlanul barnán, fehér panama kalapban s fürge, apró léptekkel átsietett az udvaron a tanári szoba felé. Mondhatom, kevés embert vizitált valaha is annyi és olyan mohó szem mint őt.

Rögtön konstatáltuk, hogy a betyár Jakubenak igaza van, járás közben tényleg furcsán mozgatja a nyakát, bár most utólag visszagondolva nem vagyok benne biztos, hogy ezt a megállapítást nem az a tekintély szuggerálta-e csak, aminek Jakube fölényes helyzete folytán előttünk örvendett. Hogyne! Ő iskolaszolga volt, mi pedig csak gimnazisták, akiket a kúttól és egyéb tilalmas helyekről kénye-kedve szerint elzavarhatott.

Az osztály a csöngetés után még javában tárgyalta a nagy eseményt halkított ordítozás közben, mikor egyszerre csak egész váratlanul belépett Babits tanár úr. Halálos csönd támadt s titkos izgalom. Akkor Babits tanár úr felment a katedrára, amennyire csak tehette kinyújtózott  s egyszerű szavakkal adta tudtunkra, hogy ezentúl ő fogja tanítani a latint és a magyart. Büszkeséggel, de valami titkos kis szorongással is, vettük tudomásul ezt a bejelentést, mert valahogy mindannyian azt éreztük, hogy Babits tanár úr szigorú ember lesz.

Be kell vallanom, hogy e várakozásunkat nem cáfolta meg úgynevezett kellemes csalódás, mert Babits tanár úr tényleg szigorú ember volt. Ezt a kis "hibáját" azonban hamarosan megbocsátottuk, mert az a hév és komolyság, amellyel csodálatosan gazdag tudásának tárházát igyekezett számunkra megnyitni, mindannyiunkban először a tisztelet, azután pedig a tárgy iránti heves érdeklődés érzését keltette fel. A legtöbbet mondom róla, ha megállapítom, hogy tanítványait komolyan vette, ami pedig ritka, nagyon ritka dolog tanároknál.

Páratlanul nagyszerű módszerével, fényes előadásaival lassanként elérte, hogy a latin és a magyar órákat nem mint kellemetlen drukkolásokra alkalmat szolgáltató valamiket tekintettük, hanem mint nemes élvezetek forrását, amiken kitűnni dicsőség volt, szégyenben maradni ellenben leverő dolog, amit hamarosan reparálni kellett. Soha sem fogom elfelejteni, hogy milyen bámulatosan tudta megmutatni nekünk Zrínyi költői és írói nagyságát s csodálatra ragadott Pázmány stílusának erőteljes, természetes szépségei iránt.

Elgondolhatjuk, hogy ha régi írókat így tudott megkedveltetni, akik pedig szokatlan nyelvezetük miatt mégis csak távolabb álltak lelkünktől, mint a későbbiek, milyen élvezettel, valóságos izgalommal hallgattuk a korunkhoz közelebb álló írókról szóló lelkes fejtegetéseit. A latin nyelvet nem kevesebb hévvel és buzgalommal tanította, mint a magyart. Egyáltalán nem hanyagolta el a szorosan vett nyelvtan tanítását sem s megkövetelte, hogy a latinban használatos mondatszerkezetekkel, céljukkal, alkalmazásuk módjaival tisztában legyünk.

Horatiust annyira közel vitte a szívünkhöz, olyan meggyőzően mutatott rá e nagy költő verseinek sajátos szépségeire, hogy a latin órákat megelőző szünetekben kettenként a legnagyobb komolysággal igyekeztünk minél jobban, minél tökéletesebben behatolni a költemények nyelvi és esztétikai szépségeibe.

Valóban Babits ízig-vérig komoly tanár volt s rendkívül komolyan fogta fel hivatását. Az iskolában semmi sem árulta el benne a költőt, aki féktelen álmok közepette kinevetheti a valóságot s gúnyt űzhet a spíszbürgerek legszentebb frázisából, a kötelességteljesítésből. Bizony ő nagyon is szigorúan megkövetelte tőlünk a köteles iskolai fegyelmet s nem igen volt elnéző azokkal az apró mulasztásokkal szemben, amelyek pedig annyira megédesítik a diák életét, ha elkövetheti őket.

Szótáraknak, füzeteknek rendben kellett lenni, ellenkező esetben jaj volt nekünk. Egyébként önmagával szemben sem volt elnézőbb, mint velünk szemben. Sokszor kárörvendve már azt hittük: no, most elkésik, mikor az utolsó pillanatban szélvészként berobogott. Igaz ugyan, hogy ilyen esetekben a frizurája ténylegesen valami költői rendetlenség nyomait viselte magán, de mindez mellékes ahhoz a tényhez képest, hogy emlékezetem szerint egész újpesti tanároskodása alatt órát nem mulasztott s egyetlen egyszer sem késett el.

Később mikor baráti viszonyba kerültünk egymással, szerény mélabúval vallotta be, hogy ezért a pontosságért jelentékeny áldozatokat hozott, amennyiben igen gyakran nem reggelizett s ő szegény, korgó gyomorral magyarázott nekünk, míg mi, igaz ugyan, hogy sokszor drukkolva, de mégis csak jóllakottan, lapultunk a padokban. De Babits tanár úr e hátráltató körülmény ellenére is lelkesen magyarázott, bár utóbb azt is bevallotta, hogy ilyen esetekben néha hosszúnak találta az időt, amíg a megváltó csöngetés felhangzott.

Az az erkölcsi komolyság, amelyet egész írói működésében is a legjellemzőbb vonásának tartott, nemcsak akkor nyilatkozott meg nála mikor tollat fogott a kezébe, hanem jellemének legmélyéből fakadva, minden cselekedetét, még a legkisebbeket is szabályozta s óriási műveltségével őseitől öröklött úri hajlamaival párosulva, külszínre kissé zárkózott embert állított elénk, aki ösztönszerűleg úgy igyekezett érzékenységét védeni, hogy az embereket általában távoltartotta magától.

Ebben lelem a magyarázatot arra, hogy tanítványaival nemigen került szorosabb viszonyba. Legtöbbjükre nézve megmaradt csak tanárnak s tudtommal én vagyok az egyetlen volt tanítványai közül, aki - már magam sem tudom, milyen okok és véletlenek során - közelebb kerültem a lelkéhez, még pedig már akkor, mikor még tanárom volt s mikor még az a nemes szeretet és érdeklődés, amellyel fejlődésemet figyelemmel kísérte fiatalos szégyenkezésem folytán inkább érthetetlen, mint örvendetes dolognak tűnt fel előttem.

Mert valóban mindig zavarban voltam, mikor valamelyik órájának a végén osztálytársaim előtt bizalmas hangon azt mondta: "Fiam, ha ma délután ráérsz, gyere el hozzám." "Igenis, tanár úr" feleltem eleinte titkos kis kelletlenséggel, mert semmi okát sem tudtam adni ennek a megkülönböztetésnek, s mert nem voltam strébertermészet, bántott, hogy osztálytársaim előtt, akikkel pedig egynek éreztem magamat, ennyire kitüntet.

Később, mikor hozzászoktam a dologhoz, repeső örömmel vettem e felszólításokat, mert azok a gátló érzések, melyek a tanítványt a tanártól elválasztották, lassanként megszűntek, helyet adva mélységes tisztelettel párosult szeretetnek. Délután tehát szépen fölszedelődzködtem s elmentem rákospalotai lakására.

A község végén lakott egy óriási szobában, melyet vörös függöny osztott két részre s egy könyvekkel teli óriási többsoros könyvespolc töltött ki. Az ablakon már a mező mosolygott be édesen, kis patak fényes kanyargását lehetett látni s a hegyektől koszorúzott háttérből derék, magyar jegenyék integetnek barátságosan a mesternek s a kis tanítványának.

Ezeken a délutánokon Babits tanár úr remekelt. Hamarjában el sem tudnám sorolni, hogy a filozófiától kezdve mi mindenről beszélt, mennyire számon tartotta olvasmányaimat s megkívánta, hogy a könyvekről, amiket kölcsön adott, pontosan számoljak be. Ha az iskolában pontos, lelkiismeretes tanára volt minden tanítványának, de csak tanára, ezeken a magánbeszélgetéseken ellenben a poéta doctus végtelenül, meleg szívének kincsei tárultak fel s én soha nem fogom tudni elfelejteni ezeket a boldog időket, mikor a legnagyobb magyar szellemek egyike méltatott egy nagyon-nagyon jelentéktelen kis diákot arra, hogy törődjön vele, hogy szamovárján teát főzzön neki, hogy lassanként bevezesse az élet szokásaiba s felfedje a titkokat, amik előtt borzongó kíváncsisággal állt.

Babits tanár úr, kedves Mihályom, idézem a múlt ragyogó kísérletét, mikor még mindketten sokkal, de sokkal fiatalabbak voltunk, s ez a világ sem volt ilyen borzalmasan beteg, sötét, siralmas gőzökbe fulladt. Köszöntelek a magam s minden volt újpesti tanítványod nevében, köszöntelek Babits tanár úr, ki a tanítás szerény munkájában is nagy voltál. Ó, gyönyörű idők voltak azok s gyönyörű emlékek ringatnak el, mikor visszagondolok.

Ha néha lehunyom a szememet egy pillanatra, úgy rémlik előttem, mintha ismét az iskolában ülnék s hallanám Babits tanár úr komoly, mély hangját, amint azt mondja, Komjáthy! De mikor már-már felelnék a kérdésre, hirtelen fölrezzenek, hogy mindez most már csak álom, álom és emlék. Babits tanár úr is csak emlék, az én diákságom is csak emlék, mert fut, fut az idő, változtat, gyúr, alakít, de a rémséges bősz zúgáson mégis átrémlik valami finom és kiolthatatlan zengés, amely a szeretet örök hatalmáról dalol.

Ez különben állandó szokása maradt. Minden óráját úgy kezdte, hogy a katedra szélére állt, magasra emelte a fejét s meglehetős szigorral végignézett az osztályon, mire persze mi mindannyian lesunytuk a fejünket hódolva az ősidők óta szokásban levő diák struccpolitikának.

Komjáthy Aladár