„Boldog órában születtett ….jó órában mondjam... szerencsétlen órában jött a világra, ütött a végórája”…

Folytathatnánk még jó ideig azoknak a közszájon forgó mondásoknak az idézését, amelyek az órával összefüggésben jelzik életünknek minden fontosabb eseményét.

Kiváló emberekről még a történelem pontosan feljegyzi, hogy mely órában születtek és haltak meg. Abban az örömbe pedig csaknem minden polyásbaba részesül, hogy a bácsik és nénik, ha kedveskedni akarnak a kis édesnek, a zsebórájukat tartják a füléhez és a csecsemő kitágult szemekkel, figyelmesen hallgatja a titokzatos ketyegést, mintha az élet kifürkészhetetlen rejtélyeit nyilnának meg előtte.

Ez az egyhangú, titokzatos ketyegés kitörülhetetlenül évődik a gyermek hallóérzékébe és gondolatvilágába. Már zsenge korában nemcsak fizikai, de lelki életének is az óramutató a legfőbb irányítója. Eleinte ez az irányitás csak testi fejlődésre vonatkozik: hogy a baba pontosan a kitüzött órában kapja a táplálékot, és egyéb szükségletét. A hatodik életévtől kezdve azonban a gyermek vállaira már kötelesek áramlanak és hogy azokat teljesíthesse, az órát kell figyelemmel kisérnie.

Ez az oka annak, hogy egy-egy kis hátulgombolós uton-utfélen megállít bennünket azzal a kérdéssel:
Bácsi kérem, hány óra?

És ha e kérdése óránkat eléje tartva kérdezzük:
No hát mondd te meg, hány... - találkozik a kis nebulók között akárhány, aki. pontosan leolvassa a számlapról az órát, sőt perceket is. Ilyenkor csodálkozunk és szinte hajlandók vagyunk azt hinni, hogy az ember a tapintás, ízlés, szaglás, látás, hallás érzéken kívül egy óraérzék-szervvel megáldva jön a világra.

Tényleg, már a legrégibb korban sulyt helyeztek az emberek arra, hogy a nappali és éjjeli idő haladását megfigyeljük. És jellemző, hogy a magyar nyelv a Nap-ra mint égitestre és a Nap-ra mint a hónap egy hányadára csak ezt az egy kifejezést ismeri: Nap, mi azt bizonyítja, hogy őseink, amikor még az ázsiai pusztákon pásztoréletet éltek a Nap állásától tájékozódtak; a pillanatnyi megállást sem ismerő Idő állásáról.

Őseinknek és általában ugy a régi, mint a természeti népeinek, a nap, a hold és a csillagok az egyedüli időjelzői. Ámde a polgáriasult emberek, a városokban és különösen a palotákban lakók, nem figyelhetik meg minduntalan az égitesteket, holott a kulturembereknek érdekében áll, hogy az idő állásáról tájékozódva legyen.

Ez a szükségérzet vezetett a legkezdetlegesebb, de legpontosabb óra: a napóra feltalására. Hogy ki volt a feltalálója ezt, sajnos nem jegyezte fel a krónika, noha e az ember inkább szobrot érdemelne, mint sok véreskezü hadvezér. A napóra feltalálója abból indult ki, hogy az ivben felkelő és leáldozó Nap a nappali időszakok legbiztosabb jelzője. És tényleg csalhatatlanabb, állandóbb és e mellett jutányosabb időjelzőt ma sem ismerünk a napóránál.

Ámde a napóra csak a lakáson kívül szabad helyen és itt is csak nappal és ekkor is csak napos időben jelzi az időt Napnyugta után, vagy borus időben a napóra mitsem ér. Nagy érdemet szerzett az az ember, aki egy olyan órát talált fel amely nemcsak a nappali, hanem az éjjeli órákat is jelezte, egy olyan órát, amely a négy fal között is teljesítette hivatását.

(folyt. köv. )