Hiába, egészen más, idegen és a rendes civil logikának hozzáférhetetlen világ terül el az Országház falai belül. Mi, itt kivülvalók, ugy tudjuk, hogy a bolsevizmus valami nagyon sanyaru Istenverése volt és akinek közük volt vele, azok kiátkozottak, hacsak idejekorán át nem nyergeltek inkvizitorokká.

Valami rettentő bünnek, az erkölcsös teljes bomlásának, vérszomjas fenevadságnak tanultuk ismerni a bolsevizmust ama konzekvenciák szerint, amiket szerény civil logikánk az uj államférfiak idevágó nyilatkozataiból levont.

Ugyanez a szerény civil logika azt is kénytelen volt következtetni, hogy tehát az uj államférfiak magukat jobbnak, erkölcsösebbnek, emberibbnek, krisztusibbnak érzik és éppen a fölényes morálitásuk jogcímén ítélik meg a dezolált bolsevista erkölcsöket. Ám azt csak mi, kivülvalók gondoljuk ilyen simának, - odabenn más a logika és midőn a liberális képviselő holmi atrocitásokat panaszol, az uj államférfiak minden következtetéseinket megrendítő közbeszólásokkal szokták riposztozni.

A liberális szónak azt mondja például, hogy Orgovány... és jobbfelől visszasüvít egy hang: hát a kommunisták nem ugyanigy müködtek? A bombára is ez a válasz és a közszabadságok korlátozására szintén és midőn a husz bikacsökös ifju megveri az egy sziriait, akkor is az a válasz, a mentség, az igazolás, hogy ezt a bolsevisták is igy csinálták. És nemcsak Kuna P. mester vagy Bogya, az uj Talleyrand mondja így vissza, hanem hallottuk ezt a visszavágást olyanok ajkáról is, akik az elmult idők mértéke szerint is müvelt és judiciózus férfiak, viszont sohasem hallottuk, hogy erre a fölényes visszautasításra a parlamentben valaki egy pár szerény kérdést kockáztatott ott volna meg. Egészen más világ az, odabent az Országházban, mert mi, kivülvalók nem érezzük a dolgot ezekkel a riposztokkal elintézettnek, sőt inkább hitünkben megturbálva, egészségtelen kétségek felé orientálódunk akaratunk ellenére.

A mi skrupulusunk, kételyünk kétágu. Egyik ága abból a dogmából sarjad, hogy az uj államférfiak – nevezzük őket kersztényeknek – hogy ezek az uj államférfiak csakugyan a magyar lélek szép virtusának és a krisztusi világnézet magas erkölcsiségének képviselői. Ugyde az ő tetteiket és elvtársaik tetteit – ők mondják ezt folyton – az igazolja, hogy a bolsevisták is igy cselekedtek. Már most a mi civil logikánk szerint ebből az következik, hogy eszerint a bolsevisták éppen ilyen képviselői voltak a magyar lélek szép virtusának és a krisztusi erkölcs fényességének. Viszont tapasztalataink szerint a konzekvencia ellenkezik a tényekkel, tehát nem lehet helyes.

Most jön aztán a kétség másik ága: ha a bolsevisták csakugyan vérszomjas gyilkosok voltak, a semmi erkölccsel nem gátolt állati bosszu és gyülölet duvadjai, önző hazaárulók, monopolisták, az eszmének cinikus vámszedői, a zavaros halászai, a törvény és a rend destruktorai, ártatlan polgári életek kioltói, akkor mik az uj államférfiak, akik minden mai cselekedetet azzal hitelesítenek erkölcsössé, hogy az a bolsevisták cselekedeteivel azonos? Ami akkor vörösben adu volt, az ma fehérben, sőt zöldben tromf maradt? Nagyon nehéz ebből kiigazodni.

A mi skrupulusunk, amint már mondottuk, kétágu: a parlamenti visszaszólások értelmében vagy a bolsevisták voltak helyes keresztények, vagy a mai keresztények maradtak helyes bolsevisták. Szegény civil logikánk szerint igy dubiózussá homályosul az ítélet tekintélye s nem érezzük erkölcsileg fundáltnak sem az ítéletet, sem az ítélkezők jogát. Már pedig ez baj, mert a magyarság éppen a bolsevistáktól különböző voltukat akarta honorálni, amidőn a tanácsba küldte őket s ha ők most minden alkalmat megragadnak, hogy a bolsevizmust önmagukkal, illetve önmagukat a bolsevizmussal igazolják, akkor szükséges lenne az is, hogy megismerjük azt a logikát, amely szerint ők mégis mások és amely szerint ugyanaz zöldben magyar erkölcs, ami pirosban véres embertelenség volt s amit ők sulyosan elítélnek, az mindent igazol, ami ahhoz hasonlít.

Kissé zavaros a dolog igy kivülről nézve: onnan belülről elkelne bizony egy kis fölvilágosítás.

Marco