De szubjektív kínjaim részeg haláltáncában mintha bennem jajveszékelne az egyetlen és utolsó magyar. Mintha ezt is nekem és miattam sírta volna Jeremiás: "A vének megszűntek a kapuból és az ifjak az ő éneklésüktől." Én az én életemben, sorsomban, maholnap elnémulásomban az én kihalt fajtámnak a példáját sejtem, érzem. A zoon politikonnak én nemcsak társas lényi, de politikus-magyar igazolása vagyok. Valószínű, hogy a halálos ágyamon is csak egy magyar vezércikk erejéig fogok belelátni a nagy Titokba. De a vezércikkemet akkor is meg fogom írni, ha csak meg tudom írni. Úgy látszik, hogy a magyar embernek még az sem adatott, hogy a fájdalmai csupán magáért fájjanak.

De az igaz ugye, hogy közénk senkik, még egyformákban is százfélék közé, elvegyült egy millió zsidó? Hogy e zsidók megcsinálták nekünk Budapestet s mindazt, ami talán - talán? Biztosan - nincs is, de európaias és távolról mutatós? Segítségünkre jöttek nekünk, akik már nem vagyunk, azok, akik, mint nép, szintén nincsenek.

Ausztráliában van egy nagy néptörzs, mely a világ első poéta-népe, mert kitalálta a Korroborit. A Korrobori, nagy szerelmes táncorgia, amelyhez - a nők muzsikálnak. Ezek az ausztráliaiak íme intézményesen megjelképezték a nagy emberi rejtélyt. Azt, amit a francia finomkodók a nemek halálos gyűlöletének kereszteltek el. A Korroboriba bele is lehet halni, erotikus szerelem-gyűlöletben, ott a muzsikáló nők lábai előtt. A zene szól, a nők kacagnak és várnak s mi kitáncoljuk magunkból az utolsó csöppnyi szerelmet, életet.

Micsoda gyávaság volt még meg nem mondani, hogy a Korroborit űzzük, járjuk pár évtized óta a Duna-Tisza táján? Itt két fajtátlan s egyformán idegen fajta szeretkezik egymással a Korrobori szabályai szerint. A már megcsinált kultúrák lemásolt zeneszerszámaival foglalt itt helyet a zsidóság. S mi, akik magyaroknak nevezzük magunkat, gyűlölve-vágyva ropjuk a szerelmi táncot. Itt egymást fojtogatva a szerelemtől, vagy új népet produkálunk vagy pedig utánunk az özönvíz. Az az erdélyi prédikátor nem ezt érezte-e, amikor együgyűen, de lelkesen, a zsidó-magyar atyafiságról írt könyvet?

Ők, a zsidók, mint az ausztráliai asszonyok, kezelik a hangszereket. Mi a pusztuló férfi-médiumok, táncolunk, haraggal és szerelemmel, gyűlölettel és vággyal - rogyásig. Kár, hogy kevesen vagyunk, sőt sehányan se vagyunk, mi táncolók, magyarok nincsenek Magyarországon. Az már nagyon is politika volna, kíméletlenül megmagyarázni, mi okból nincsenek, de nincsenek.

Erejüket kiélt uralkodó osztályok, fölszabadulásra későn hozott, nyomorult parasztság, senyvedő, mert haszontalan fajtákkal és fajtákból összevéresedett polgárok. Mi a fenéből, nyavalyából -, hogy csúnyábbat ne mondjak - lehetnének itt kultúra-potenciás magyarok? Nemsokára ott tartunk, hogy még a Korroborit se táncolhatjuk, mulathatjuk tovább. Sváb, szepes, ruthén s isten tudja miféle korcs-magyarok rárohannak a magyarság nevében a muzsikálókra s összetapossák a hangszereket.

Pedig, pedig, ez a Korrobori az egyetlen világosság, ami még előcsalhatna valami nem szégyellnivaló fotográfiát - rólunk. Megkötötten, eltiportan, ami magyarság-féle még akad itt, csak egy kormányzott s mégis szabadjára engedett nép-alakulással bújnék ki s lendülne föl. Cholnoky Viktor a Nyugat-ban egyszer egy könyvről beszélt, melyet meg kellene írni. Négy esztendővel az ő cikke előtt én ugyanezt próbáltam rajongva bebeszélni egy magyar politikus fejébe, Párizsban.

Hogy, no most rajtunk van a or, turáni fajtákon s ezeknek mi magyarok vagyunk a legeleje. Ezért vagyunk olyan benn Európában, régóta s közel a hanyatló kultúrákhoz. Azóta - ne adjon erőt az akármilyen isten, hogy elmondjam - megláttam élesen akkori látásom csalárdságát. Ex nihil-nihil: annyira csak magasabbra törő kultúr-emberek is akadnak talán közöttünk, hogy egy lehetetlen szamárságért az egész emberi kultúra ellen vétkezzünk?

Valamit már látok, ami magyarság van, az semmiképpen sem hasonlít az iskolai olvasókönyvekben föltálalt magyarsághoz. A püspök, a mágnás s nobilis és egregius ősök gyámoltalan utódja csak akkor prosperálnak, ha zsidók. Elő-típusát látom egy új népnek, a Korrobori kiváltott népének s óh bár jól látnék. Ez volna mi minden dilemmánk megoldása s nyilván a História remekbekészült munkája, ha igaz volna. Kultúrát végre is csak azok csinálnak, akik olyan nyugtalanok, hogy nekik az egész föld kevés.

Az utolsó ilyen magyarokat azonban már Ottó császár - ő volt-e csakugyan? - megcsonkította a Lech mezején. A kultúra és a továbbmenés tehát a Balkán-fajták közé ékelt korcs-magyarság számára, a nem éppen tökéletes, de hasznos zsidóság. Egyébként? Egyébként: "örülj és vigadozz Edomnak leánya, ki lakozol Hucznak földében, mert még terajtad is általmegyen a pohár, megrészegülsz és okádol."