Irta: Schandl József dr. 

A középeurópai Alpokban a pirostarka hegyi marhán kívül igen nagy számban tenyésztenek ú. n. borzderes fajtákat. Ezeket a közös eredet és a hasonló szín fűzi össze. 

Mindannyian az ú. n. „tőzegmarhá”-nak származékai, melyet már a Krisztus előtti évezredekben élt cölöplakók tenyésztettek és mindannyiuknak szőrköntöse a fekete, kékes, barna, fakó, szürke, pirossárga, illetőleg fehér szinű szőrök rendszertelen keverékéből adódik s így vegyesen: feketebarna, sötét- és világosbarna, sötét- és világosszürke, vöröses- és zsemlyesárga szinűek, de elég gyakori a vörösszürke, sárgaszürke, sőt az ezüstfehér is aszerint, amint a különböző szinű szőrök kisebb vagy nagyobb arányszámban keveredtek a szőrköntösben. 

Hajdan az eltérő természeti és gazdasági viszonyok (takarmányozás, tenyészeljárások) sok tájfajtát alakítottak ki. Így az Inn-folyó völgyében csak apró, vékonycsontú, kevéshúsú, elhegyesedő farú és gacsos lábú borzderes nevelődött, az oberinnthali. Itt ugyanis a havasi legelők igen magasan fekszenek, tehát alig 1-2 hónapig legeltethetők, a meredek hegyoldalakon és a szűk völgyben pedig kevés szénát tudott összegyűjteni a tenyésztő. Mindazáltal ezen apró jószág aránylag jó tejelőnek bizonyult (2000-2200 l.), miért is ezelőtt 20-30 esztendővel több magyar uradalom felkarolta. 

Már Vorarlbergben, Allgauban és Svájc délkeleti felén jobb sorsa volt a borzderesnek.
Itt a legeltetés tovább tarthat, a völgyben több a takarmánytermelésre alkalmas föld, a hegyoldalakon több a rét. Itt találjuk a nagyobb, arányosabb testű montavonit, allgauit és a svájci barnát, melyekből sokat importáltak hazánkba is. 

Ma már a természeti viszonyoknak mesterséges kiegyenlítése (a legelők ápolása, takarmánytermelés, kereskedelmi takarmányok vásárlása) és a tenyészállatok importja révén sok tájfajta egybeolvadt és az említett tájak tenyésztői is a „svájci barnamarha” tipusában iparkodnak kitenyészteni egy középnagy, edzett szervezetű, jól tejelő marhát.