Hogy őszinte legyek, nem minden káröröm nélkül vettem a hírt, hogy immár te is, kedves Hugó, azoknak a sorába kerültél, akiknek a tiszteletére ünnepi számot adnak ki. Vagy egy esztendővel ezelőtt magam is átestem ezen, és így jól ismerem azokat a vegyes érzelmeket, amik ilyenkor az emberben felgerjednek, főleg az olyanban, aki, mint te és én, oly kevéssé hisz (legalább a legbelsőbb és legszubjektívebb meggyőződése szerint) a mulandóságban. Pedig de sok minden elmúlt abból, ami minket régi barátságunk idején körülvett.

Hová lett a zöld pázsit, amelyen elheveredve hallgattam mindig kész, mindig a mélybe vágó ítéleteidet, jóslásaidat mindenről és mindenkiről, amikért én csak az én ifjúian lelkes kutatásvágyam némely eredményét adhattam cserébe. Hol vannak azok az idők, a háború előtti Ferenc József-korszak boldog, eseménytelen évei, amelyekben lehetséges volt, hogy meglett emberek életében egy költemény, egy találó szó, egy tudományos gondolat felvillanása a szenzáció megrázó erejével hasson.

Nem akarom ebben a hangnemben folytatni, hiszen ünnepelni akarunk vagy mi, nem folytatom hát az összehasonlítást, hanem inkább visszaemlékezni próbálok arra: mi is volt a fő dolog, amit fejlődésem során neked köszönhettem. Egy szóban foglalhatom össze a benyomásomat: a megértés volt az, amit tőled kaptam. Ez nem csekélység, ha meggondolom, hogy a lelki élet tudományának egy újabb irányával egyedül állottam az országban, szemben egy fölényesen kicsinylő, vagy hangosan gúnyolódó, néha szitkozódó tömeggel.

Nagy dolog ám az, ha ilyenkor az ember akad egy emberre, aki zsenijének villanásával egy szempillantás alatt átfogta azokat a mélységeket, amelyekbe az új irány a megismerésnek utat nyitott, egy ember, aki "csak" költő és magyar író volt, ám fegyelmezett eszének biztos szimatjával habozás nélkül követett utamon, mely egyúttal az ő útja is volt, hisz mind a ketten az Igazságot kerestük. Ahhoz meg már mindezeken felül jókora erkölcsi bátorság is kellett, hogy te minduntalan a nyilvánosság előtt is lándzsát törtél az egymagában viaskodó mellett.

Mindez csak erkölcsi segítséget és bátorságot adott nekem is, de én neked többet köszönhetek, te lettél számomra az a fórum, amelynek a véleményét szinte vak bizonysággal döntőnek fogadhattam el, és te lettél az a finom reagens, amellyel ötleteim értékét próbára tehettem, miután meggyőződtem róla, hogy ami neked tetszik, az egészen rossz nem lehet, s amire te az orrodat elfintorítod, ott valami hibának is kell lenni. Így aztán te és egy fiatal piktor barátunk, Berény Róbert, számomra valóságos intézményt jelentettetek, és könnyen elviselhetővé tettétek az egyetemi, akadémiai és egyéb tudományos társaságokból való kizártságomat.

Azt persze nemigen tudod, hogy hiúságomat érzékenyen megsértetted egyszer, mikor írott dolgaimat stílus szempontjából alaposan megkritizáltad. Bevallom, ez akkor elkedvetlenített, és ennek a hatása alatt kezdtem el minden szépségre való törekvés nélkül, inkább szárazon és tárgyilagosan írni, amiért viszont az olvasók köréből ér nem egy szemrehányás. Végeredményben ezt is csak meg kell köszönnöm neked, mert hisz általa egy lépéssel közelebb jutottam a hiúságmentességhez, ami nélkül, hitem szerint, igaz tudományt csinálni nem lehet.

Sok év telt el azóta, hogy utoljára vitatkoztunk, mind a ketten őszülünk már, de én legalább, a mulandóságban egészen hinni még mindig nem tudok, és sokszor úgy hiszem, lesz még idő, amikor nem lesznek események és mi megint együtt heverhetünk a pázsiton, elmerülve új gondolatok szövögetésében.

Dr. Ferenczi Sándor