Életének első felében, Molnár Ferencnek ezek a kivételes eszközei, ördögies alakokat formáltak a lírájából. E korszaknak - ha van értelme e szónak - két nagyobb halhatatlan remekműve maradt ránk: a Pál utcai fiúk és a Liliom, néhány tökéletes novellán és karcolaton kívül. Az első a városi fiúk eposza, a másik a város abszolút népköltészete.

Oly mindegy, hogy milyen műfajba tartoznak, az bizonyos, hogy olyan tiszták, mint egy népballada, mely a székely havasokban született, olyan kristályosan csengők, mint egy bánatos, üdítő dal a falu száján, minden jelenetükben élet zúg, és minden szavuk mögött a múlt és jövő perspektíváinak ajtói csapódnak. Ha Petőfi és Arany a népies gyökerekből táplálkozó nemzeti költészet magyar alkotói, Molnár Ferenc ennek az iránynak huszadik századbeli folytatója a magyar nagyváros életében: nem ismerek a korból naivabb, népiesebb, eredetibb és remekebb városi eposzt, hőskölteményt és legendát a Pál utcai fiúknál és a Liliomnál.

Gyakran olvashatuk esztétikusok fejtegetéseiben azt a passzust, hogy a mai írók elszakadtak koruktól, amely nem lelhető meg műveikben. Többé-kevésbé igaz is ez a vád, főként akkor, ha minden realitásában keressük mai életünket a könyvekben és színdarabokban. A kézzelfogható realitásokon kívül van azonban egy bensőbb, lelkiesebb kapcsolat is az író és kora között, s ez az összefüggés Molnár Ferencnél például pontosan észrevehető.

A háború óta Molnár mintha másképp nézné a világot, mást keres benne és mást igyekszik belélátni, szinte ráerőszakolni, mint azelőtt. Valljuk be, hogy a háború előtt majdnem minden emberhez közelebb állottak az ő rossz vagy rosszalkodó, cinikus és fölényes, kis bűnökkel játszó, nagy sírásokkal küszködő alakjai, mint a jó, igaz és tetőtől-talpig egy fából faragott férfiak és asszonyok.

A háború után ittmaradt, tíz millióval megkevesbedett világ egy nagy nosztalgiát őriz a szívében, a jóság, tisztaság, egészség, önfeláldozás és mártírság vágyát, s minél messzebb kerül valóságos életünk ezektől az álmoktól, annál szomjasabban piheg sóhajtásainkban s e sóhajok megkövesedett formáiban, a költői alkotásokban. A háború óta Molnár Ferencet is az angyal vonzza. Először felröpítette az Égi és földi szerelem szennyes otthonából, aztán kikaparta egy pokoli malom őrlő kerekei közül, most meg a Józsefvárosban látta meg, egy napos, szomorú vasárnapon.

A jósággal szemben Molnár Ferenc is kissé félszeg, nála is azok közé az álmok közé tartozik, melyeket végigálmodni sem mer egészen az ember. Molnár Ferenc jóságai és tisztaságai úgy félnek az őszinteségtől, mint Hamlet a határozottságtól, a jóság Hamletjei ők.

Mert nem merik egészen megmutatni magukat, mert félnek a megverettetéstől, az üldöztetéstől, a kinevetéstől, melyben így is elegendő részük van, arcukat elrejtik valamely furcsasággal, titokzatossággal, az őrültségnek vagy egy tiszta, vagy egy homályosabb fátyolával. Az Égi és földi szerelem csalódottja az őrület viasszárnyain rohan a magasba, az Üvegcipő kis cselédje zavaros, mellékutcás rajongásba menekül. Rajongó kis madár, őrült szent, aminőhöz hasonlóról középkori ábrándos lelkek daloltak és festegettek.

Ahogy bejön a színpadra, karján a külvárosok elmaradhatatlan, lógós kölykével, kis szentek jutnak emlékezetünkbe, akik sokáig bámulták holdvilágos éjszakákon a csodákat és megzavarosodtak és megüdvözültek tőle. Össze-vissza gagyog, szaval, sóhajt, kiált mindenféle zűrzavart, ami mind a legtisztább áhítat, érzés és rajongás. S lehet, hogy pontosan ilyet még senki sem látott az utcán, de reálisabb álom kevesebb járt a modern költői művekben.

A vágynak és valóságnak ritka találkozása az a három felvonás, amely ennek az üvegcipős kis cselédnek a szívéről szól. Megvan benne az álmok komédiája, az álmok tragédiája, s az álmok megváltó szépsége. Kinek nem jut eszébe saját vágyainak komikuma, amikor hallgatja ennek a Rajongó Irmának pátoszát szívének centercsatárjáról, pilótájáról, fejedelméről, aki egy szívós, mást szerető, öregedő asszonynak a kitartottja, s egyébként is vén mérges legény, rozzant asztalos. Neki szívkirály, nekünk komikus figura, vagy tépett, szomorú ember, s itt egy kicsit úgy érezzük, hogy egy kicsit mindnyájan szíven lehetünk találva.

De könnyezni sem lehet, mert ez a túlzó nagy imádat sem kapja meg könnyen a jutalmát, azt is előbb ellökik, félreteszik, megszenvedtetik, a vén asztalosnak nem kell a szép rajongás, a vén célnak nem kell a fiatal vágy, csak ha meggyötörte, ha mindenből másból kikopott... könnyezni sem lehet, nevetni kell, sírni is kell, mosolyogni is muszáj. Az Üvegcipő a jóság, a tisztaság, az áhítat kis passziójátéka. Arról szól, hogy egy kis józsefvárosi cselédben, dilinós, bolond kis lelkében felragyog a tűz, három felvonáson át őrült csapkodásban lobog s végül kialszik a teljesülés Lajosában.

Egy ilyen különös figurát megálmodni s reálisan elénk állítani, a legszebb és legnehezebb költői eredmények közül való. A józsefvárosi Jó Irma alakja maradandó értékké teszi az Üvegcipőt, amelynek első felvonása egyébként is a legtisztább remekmű. Négy ember: a jó őrült kislány, Adél, a kemény kitartó, s két szeretője, az asztalos- és az ékszerészsegéd, flaubertien tiszta emberek. Az arcukat látjuk s szemükben a szívüket. Ezen a négy alakon át egy egész hosszú élet és egész városrész tárul elénk, kísérteties tisztaságban és teljességben.

Van itt néhány jelenet, amely jobb Moliere komikus jeleneteinél s van egy-kettő, amely tisztább és mélyebb a legsikerültebb Strindbergnél. S az egész felvonás mintája a tökéletes kompozíciónak. Minden szó a helyén, nincs egy fölösleges mozdulat, minden szónál titkos mélységek tárulnak fel, minden sóhaj érzést jelez és vihart jósol. Amellett pedig egyszerre mély a tartalmában s könnyű a formájában.

A második és harmadik felvonás részben kiteregetése, részben teljesülése az elsőnek. Az izzó jelenetek mellett megszólal a miliőrajzoló és humorizáló Molnár, rovására talán a kompozíciónak, de üdülésére a szórakozni vágyó mai embernek, akinek ez irányú vágya annál inkább teljesül, mert a miliőben egy egész sereg kérészéletű, kitűnő s csak egyszer-egyszer sablonos figura bukkan fel, a humorizáló Molnár pedig valósággal életre kelti az ifjú Molnár krokijainak frissességét, üdeségét.

A csibész-Liliom vásott alakjához Molnár megírta a pendant-figurát: a jó, a tiszta, a hívő vágy cselédjét.

Földi Mihály