Tuladunán, augusztus
 Életem nevezetes ponthoz érkezett. Ime, megírom első olyan cikkemet, amelyben politika is foglaltatik.  Azaz... bocsánat! Ezt sem a magam esze után írom. József mondja papírra. Szavait természetesen teljes hűséggel adom tovább: először, mert — hallom — szabad a szó; másodszor, mert ezt a nyilatkozatot érdemes is pontosan átgondolni, hiszen József pártok fölött áll, igen, ő elfogulatlan, nem, neki nem kenyere a politika — „cselédember" ő; harmadszor, mert, amint említeni szives voltam, ostoba vagyok a — politikához. Szóval találkoztam Józseffel, éppen a lovai alól pucolta el a miegymást, eme túladunai puszta egyik istállójában. (A legyek ugyancsak teleköpték az ablakot. Ahogy ezt itt szintén finoman mondják s a zabosládán egy vén macska dorombolt.)

- No, mondja ám József.

- Amojan olácigány iltét ilünk, kirem, annyi bizonyos. A csizma má nem is csizma, csak bakancs, mer csizmát má nem véhet a széginy ember, csak a szárát hasznájja a riginek.

A ló mérgesen dobbantott.

- Továbbá, a piz dógot má nem tudom tisztességesen fölfognyi magam se. De talán ugy van az kérem, hogy minek utána az aranyat elrabuták, nincsen semmi jó. Vagyis azért köll annyi píz, mer teszem föl, aki kukoricagombócot fal, az hamarább megehül, mint az, aki csirkepaprikást eszik, vagyis a csirkepörköltbül kevés is ölég és teszem föl az a jó kis zsíros husleves is az emberbe megfogantatik, nem ugy, mint a sürükrumpli.

József megtörülte bajuszát és folytatta: — A háborúval pediglen ugy van, hogy miután az Uristen az embert szabadakarata eresztette, az ember ugy csinál; ahogy tud. Vagyis a Jóisten nem rendüte a háborut se, csak nem törődik vele. De még az kirem a szerencse, hogy az égnek az üdővezetisit át nem adja az embernek, mert azt is elpuskáznák. És legalább azon kellene fohászkonnyi mos má, hogy azoknak a vezetöknek, akik ott vannak a külországbeli nagyházakb is, forduna meg az eszük erényesre.

— No, most aztán itt az adó, de ijen adó még nem is vót, mongya is a feleségem, érdémés véna itet megvernyi, annyi pizt elhord a háztul. Van, kérem, forgalmi, kereseti, iparadó, pótadó, azután rendes adó, meg menydürgősménküadó. Aztán azelőtt kérem, ugy vót, hogy megkérdezte az asszony, mennyi adót fizetek? Mínnyá megnézem a könyvbe! Ennyi, meg ennyi! Máma pedig azt mongyák, no, mennyi pízt hozott, csak haggya itt, aztán maj megláttyuk, mennyit kőtsünk, maj aztán összeszámolunk, vagyis, hogy mennyit kő még fizetnyi, mennyi kő még beretvákozásra, hajnyírásra, miegymás….

József sercintett egyet.

— Vak vezeti világtalant. kirem. Az ecceri kódls vakkódis vót, egy háznál főtt kóbászt kaptak, ű, meg a vezetője, no, jól van. Hanem a vezetője nem atta oda a kódisnak a fött kóbászt, ugy se látja az öreg, hogy főtt kóbászt kaptak. Mit kaptunk? Kis karéj kenyeret kaptunk! Hanem az öregnek az orrát megütötte a kóbász szaga. Főtt kobászt kaptunk, te kölök! Na, erre megbosszankodott a gyerek. Odavezette egy kűfal elé a vak kódist, no, ugorjon, itt az árok! Lemarta az öreg pofájárul a bőrt a malter… Monta ám a vezető, hát öregem, nem érezte meg ennek is a szagát elöre?

A macska elillant a zabosládáról.

- Bizony az emberek eltérnek a hitüktül. De mikor annyi a mirge, kirem, nincs nyugodt lilékkel, ugy-i?

Dohánnyal kínálom Józsefet. Valami cseréppipát vesz elő, de nagyon hitványkót. rézfödele nincsen, csontcsutórája sincsen. Mondja is:
- Ez bizony csak olyan egylovas pipa!

Ugyanis a szegény ember egy lóval jár, girhessel, a jobbmódu kettővel, parádésabbal.

- Hát köszöm átossággal - mosolyog József, ahogy rá pöffentett.' — No, maj az utolsó pesti vásárkor mögadom. Az ugyanis jó soká lesz.

Paulini Béla