Most az Operán van a sor, ki tudja, holnap mi következik? Hiszen a Nemzeti Muzeum se hasznot hajtó üzem és elképzelhető olyan pénzügyminiszter, akinek az a bogara, hogy Barnumot bérlőül megszerezze a muzeumnak. Végeredményben nem hasznot hajtó üzem az iskola sem, hiszen csordapásztor, arató és kapásnapszámos termelődik anélkül is, márpedig mi agrárország lettünk, kormányzatunk a kisgazdákra támaszkodik, ami, ugy látszik, azt jelenti, hogy, az ország rendjét, a célokat és a jövőt a kukoricacsősz horizontjából kelt művelt grófoknak és fináncoknak is áttekinteni.

Magyarország sulyos próbái közt legsulyosabb a korlátolt középszerüségnek az a hódoltsága, amelyet maradék hazánk fuldokolva visel. Leépíteni! Ezt a szörnyű szót a riadt tehetségtelenség találta ki, a gondolattalan politikus esze, akinek szive meg nem rendül az elfecsérelt jövő fájdalmában, amidőn egy nemzet sorsának konzekvenciáit a maga szatócslogikájával levonja.

Bécs kisebb ország fővárosa, de ott szívósan tartják és fejlesztik kulturájukat, mi pedig a mienket leépítjük s ellenkezés nélkül is steril bambasággal megnyugodván abban, hogy pozíciót kelt cserélnünk Romániával és Szerbiával.

Minden magyar ember kínos szorongással érzi, hogy egy tapodtat sem lenne szabad föladnunk hadállásainkból, hogy a magyar restitució kulturánk ép fölényétől függ és az elszakadt részek csak egy magasabbrendü Magyarországhoz fognak szükségképen kívánkozni. Egy értelmes hordár is föléri észszel, hogy kulturánk és ebben az esetben müvészi kultúránk haszna nem a közvetlen pénzhozamban van, hanem abban, hogy Európa népei előttt nemzetünket egyenrangu és életre jogosult egyénként reprezentálja s egy jobbfajta krájzlerosnak meg lehet magyarázni, hogy a nemzeti kultura nemzetközi értékei olyan fontosak az országnak, mint egy üzletnek a reklám: hasznuk nem pénzben, hanem propagandában jelentkezik, abban, hogy a figyelmet fölhivja, a bizalmat megszerzi és értékes létünkért a népek lelkiösmeretét felelössé teszi.

Ha Operaházunk nem lenne, most kellene megcsinálni, hogy aki idegen itt körülnéz, ebben a legmagasabb és leginternacionálisabb kicsucsosodásában tudomásul vehesse fölényes művészi kulturánkat és következtessen az ezt termelő nemzeti erők értékére és fölényességére. Ha nem is .gondolunk azzal, hogy a magyar zene létének mit jelent az opera, gondolnunk keltene a benne rejlő óriási proponativ erőre s gondolnunk kellene arra, mit jelent nemzetközi értékelésünk szempontjából, ha Belgrád, Bukarest és Budapest között a mi városunk lesz az idegen szemében a legbalkánibb. Amit most leépítünk, az századokra elveszett és egy megszünt és szétugrasztott Opera helyébe ujat ez a generáció már nem kalapálhat össze: ezt is meg keltene gondolnunk e válságok mostani óráiban.

Nyilvánvaló igazságok ezek, de konzekvenciájuk nehéz — leépíteni könnyebb. Megtartani és fölépíteni, ehhez ész, akarat és tehetség kell, leépíteni csak politika. A parasztszavazó előtt könnyebb szimpatikussá tenni azt a jelszót, hogy a kultura csak ural; bolondériája, mint azt, hogy a kulturáért áldozni kell. Leépíteni lehet az agyak megerőltetése nélkül és politikai komplikációk nélkül, mert a leépített Opera után itt ugyan egy politikus se fog sírni, de a kulturáért hozandó áldozat egy csomó mandátumban fagyasztja meg a vért.

A kisgazda nem lát abban veszedelmet, hogy az egész kultusztárca összesen 17 millió aranykoronával dotálódott a békebeli 200 millió helyett s a kormánynak senki sem okoz nehézséget azért, hogy iskola, egyetem, múzeum, művészet igy ebek harmincadjára, kerül, míg az már ellenkezést provokálna, ha egy jó korics jutalmazását nem bírná a büdzsé födözni. Nincs pénz, tehát nem szerzünk, hanem leépítünk éspedig azt építjük le, ami a kisgazdának nem fáj: a kulturát. Senki eddig szóvá nem tette, hogy milyen nemzetrontó tehetségtelenség az, amely megelégszik a magyar kultúra 17 milliós éhbérével és áltatában belenyugszunk, hogy nincs pénz, tehát balkanizálódjunk türelmesen és bután.

Leépíteni könnyü. Nehezebb lenne építeni. Mondjuk, az állami üzemeket, azokat, amelyek csakugyan üzemek, a vasutakat és gyárakat. Itt jövedelmezőséget igenis lehetnek követelni, de hát Operára nincs szükség, Kelety Dénesre pedig igen nagy szükség van. Amennyibe egy választás kerül, amit a fővárosi választói névjegyzék csuf svindlijére elküldöttek, amennyi exportra váró gyümölcs a bürokrácia ostobaságából a fákon és, vagonokban elrothadt, amibe a kurzus került, amit ajándékba kaptak patikusok és felelötlenek, amibe a három pénzügyminiszter kerül, amibe egy udvari vadászat patronjai kerülnek, amit koronauradalmakra és vasutakra ráfizetnek, ami a politika ugarán veszendőbe megy, abból kultura, kereskedés, gazdasági jólét, Smith nélküli szanálás és az integer Nagymagyarország biztos reménye lehetne.

De ehelyett leépítés van. És 17 millió koronás kulturbüdzsé. És Kuna P. András van. aki azt mondja, hogy ő megvan Opera nélkül és Korányi van, aki Kuno P. Andrásra támaszkodik Klebelsberg van, aki elfogadja Kuna P. András mentalitását és nincs egy politikus sem, aki szégyelné magát, hogy nem Bécshez, a szegény Ausztria ragyogó városához képest, hanem Belgrádhoz és Bukaresthez képest milyen tizedrangu itt minden, ami a vezetők — mit vezetők: leépítők — tehetségét koncepcióját és hivatottságát illeti.

Jolsvai Sándor