A rádió fejlődése szorosan összefügg az elektroncsövek szerkesztésével. Ezeknek üzembentartásához két áramforrás kell: egy szárazelemből álló telep, amellyel anódfeszültséget tartjuk fenn és egy akkululátortelep, amely a katódszálat izzitja. Az utóbbi időben az elektroncsövek szerkesztőinek egyik törekvése arra irányul, hogy a katódáram erősségét lenyomják.

Ebben az irányban jelentős lépés volt az, hogy katód gyanánt földfémek oxidjával, még pedig leginkább kalcium-oxiddal bevont wolframszálat alkalmaztak. Az elektroncső működése ugyanis azon alapszik, hogy az izzó katódból elektronok lépnek ki. Ez a hőionozás. A földfémek oxidjával bevont izzó fémet sokkal erősebb elektronáram hagyja el, mint az eddig használt közönséges wolfram-szálat. Ezért ahhoz, hogy a csőben ugyanolyan erős elektronáram keletkezzék, sokkal kisebb áramerősség kell a katód körében.

Az eddigi wolframszálas elektroncsőben 3.5 volt mellett 0.52 ampere, tehát 182 watt kellett a katód izzitására, evvel szemben az oxidszálas csőben 1.8 voltnál 0.25 ampere, tehát 0.45 watt is elég. A kis áramerrősségnek az a következménye, hogy a katód kevésbbé porlódik, tehát a lámpa élettartama lényegesen nő. Sikerült olyan csöveket szerkeszteni, melyeknek élettartama az eddigi átlagos 1000 óra helyett, ennek többszöröse.

Mégis bizonyos nehézségbe ütközik nagy ritkítású csövekben oxidszálak alkalmazása, mert gázokat is bocsátanak ki, ezek pedig rontják a ritkítást. Továbbá a katód elektron kibocsátása szabálytalan volt. Midőn azonban ezt a két hátrányt ki lehetett küszöbölni, az oxidszálas csövek nagy mértékben elterjedtek.

(folyt. köv.)