Igaz, hogy a pacifista fölfogás folytán sok oly erőt becsültünk le, sőt esetleg észre sem vettünk, amelyek a világháború folyamán és utána nagyon is reálisaknak bizonyultak, de ez nem jelenti azt, hogy csak ezek az erők léteznek.

Fueter nem elméletben vét e fölfogás ellen, mert hisz ő maga egyaránt emlegeti a szervezeti (politikát és katonai), gazdasági és lelki tényezőket, hanem gyakorlatban. Hasonlítsuk össze művével Ch. Seignobos: Historie politique de l'Europe contemporaine. Évolution des partis et des formes politiques. 1814-1896. 5e édition. Paris: Armand 1908. (XII. 814 p.) c. m-et  Már a címben is szembetűnő a különbség. Fueter a világ történetével foglalkozik, Seignobos csak Európáéval. Seignobos művének címéből látható, hogy a belpolitikai fejlődésnek tulajdonítja a legnagyobb fontosságot, holott Fueter-nél az a tény, hogy 1920-ig megy el, és hogy könyvében 70 lapon át tárgyalja a világháborút, eléggé mutatja, hogy e háború foglalja el nála a centrális helyet. Seignobos kitűnően tud néhány szóval helyzeteket jellemezni,"A francia nemzet már 1814-ben el volt látva társadalmi és közigazgatási szervezetével; megmaradt - ami ma is - oly demokratikus társadalomnak, amelyet egy központosított bürokrácia vezet". (I. m. p. 96.)

Ez a francia államnak és társadalomnak lehető legtömörebb és legteljesebb meghatározása: egy bürokrácia által kormányzott demokrácia. Fueter sohasem talál alkalmat arra, hogy hasonló jellemzéseket nyújtson a belpolitikáról. Ha belpolitikával vagy gazdasági tényezőkkel foglalkozik, ezek csak mint a külpolitika segédeszközei szerepelnek, de sohasem mint önmagukban is fontos tényezők.

És ami még rosszabb, ahol gazdasági tényezőkkel foglalkozik, ezt teljesen egyoldalúan teszi, minden kritika nélkül fogadván el oly elméleteket, amelyek helyességéhez ugyancsak szó fér, mint amilyen pl. a vámvédelem és a malthusi népesedési törvény. E kettő, különösen pedig az utóbbi nála szinte uralkodó gazdasági tényezője az események okainak. Kivált Németországnál a szerző nem győzi eléggé emlegetni az ország természeti szegénységét, amelynél fogva az ország képtelen ily nagy népességet eltartani és úgyszólván rákényszerül arra az erőszakos imperialista politikára, amely végül a világháborút okozta.

Azonban azok a statisztikusok, akik a különféle nemzetek vagyonát megbecsülték és összehasonlították (pl. az angol Mulhall), sohasem mondták, mintha Németország oly borzasztóan szegény lett volna Francia- vagy Angolországhoz képest. Arra pedig nem tudjuk, hogy mit mondana Fueter, hogy Németországban a XIX. század folyamán a népesség megkétszereződött, ellenben az emberi táplálékul szolgáló növénytermelés megnégyszereződött, noha, mint ismeretes, amellett Németország még igen jelentékeny gabonamennyiséget hozott be külföldről.

Az összes tények azt mutatják, hogy nem Malthunak van igaza, aki azt hiszi, hogy minél jobban szaporodik az élelmiszertermelés, annál fokozottabb mértékben szaporodik túl a népesség, hanem inkább Julius Wolf látszólag paradox mondása igaz, hogy ti. minél jobban szaporodik az élelmiszer, annál rosszabbul szaporodik a népesség. Ahol komoly bajok vannak az élelmezéssel (mint ahogy ma van Közép- és Kelet-Európában), ott a nehézség nem természeti vagy technikai, hanem csupán jogi, azaz nem a javak termelésében van a hiba, hanem a javak megosztási rendszerében, amely azután visszahat a termelésre. Ez természetesen nemcsak az élelmiszertermelésre nézve igaz, hanem általában az egész termelésre vonatkozólag.

Nagyon kiemelendő Fueter könyvénél, hogy szempontja egészben véve az antant szempontja. Sehol sem foglal nyíltan pártállást, de egészben véve kevés szimpátiát mutat Németország iránt és annál többet Angol- és Franciaország iránt. Tagadhatatlan, hogy ebben sok egészséges és jogosult visszahatás van. Bismarcktól Fueter kiemeli, hogy sohasem becsülte túl Németország belső erejét, hogy óvakodott egyszerre több nagyhatalommal összeütközésbe kerülni, és sohasem felejtette el, hogy Poroszország győzelmét Ausztria és Franciaország fölött csupán a gyorsaságnak, a meglepetésnek köszönhette és egyébként is tisztelettel beszél róla, de leszállítja arról a túlzott magasságról, amelyre a háború előtt Németországban emelték.

Kiváló diplomatának, de szűk látókörű politikusnak tartja, aki sem a katolicizmussal, sem a szocializmussal nem tudott megküzdeni, akinek gazdasági tényezők iránt vajmi csekély érzéke volt, a gyarmati politika teljesen idegen terület volt előtte, és a nyugat-európai demokráciákat nem ismerte. Sokkal több tisztelettel beszél Gambettáról, a kiváló szervezőről, Thiers-ről ("der grosse Staatsmann", i. m. p. 514.), Disraeliről és általában az egész angol külpolitika vezetőiről. Angliának a háborúba való avatkozását igazi államférfiúi cselekedetnek mondja, amikor Anglia pillanatnyi súlyos terheket vállalt, hogy ezzel nagyobb bajnak vegye elejét a jövőben. (I. m. p. 578.)

Fueter az antant pártján van, de ez nem jelenti azt, hogy gyűlölet vezetné a középeurópai államok ellen. Épp ezért tulajdoníthatni művének nagy nevelő hatást Németországban, mert mérsékelten képviseli az ellentétes álláspontot a közfelfogással szemben, egy oly álláspontot, amely idáig Németországban nem juthatott kifejezésre. A háborús politikára vonatkozó eddigi kritika pacifista vagy kommunista volt, de nem a háborús ellenfél kritikája. Hasonlóan tanulságos e kritika nálunk is.

Fueter a háború elvesztését annak tulajdonítja, hogy a meglepetésszerű rajtaütés nem sikerült és a háború hosszúra nyúlt, már pedig minden hosszú háborút idáig a perzsa és a pun háborútól kezdve a napóleoni és amerikai polgárháborúig, a tengeri szupremácia döntött el. Ez pedig elejétől fogva végig Anglia kezében maradt.

Egy és más apróbb lapszus azt bizonyítja, hogy Fueter az anyagot nem vette át a kellő történetírói lelkiismeretességgel. A chartisták nagy tüntető fölvonulását, amely oly fontos esemény Anglia és a világ összes munkásságának történetében, a katonaság nem Peterloo-nél támadta meg, mint Fueter mondja, (ily nevű hely nincs Angliában), hanem St. Peter's Field-nél és ebből a névből alkotta azután a keserű néphumor Waterloo-ra való célzással a Peterloo nevet.

Téves az az állítás is, mintha az Egyesült Államok egyes államaiban kezdettől fogva általános választójog lett volna. De általában véve sincs az olvasóinak az az érzése, mintha a szerző az adatok fölött nagy biztonsággal uralkodnék és ezeknek gazdag tárából válogatná ki a legfontosabbakat és legjellemzőbbeket, amit ezt pl. Seignobosnál érzi.

Németországgal szemben Fueter különösen abban igazságtalan, hogy említés nélkül hagyja a németek egynémely igen fontos teljesítményét. Említsünk meg kettőt. Arról olvasunk ugyan, hogy Németországban az általános szegénység folytán nagy szellemi proletariátus volt, amely kitűnő emberanyagot jelentett a rosszul fizetett köztisztviselői kar és az ipari vállalatok technikai személyzete számára, azonban nem hallunk arról, hogy a szakképzett tisztviselő mai típusa, amint vele Amerikától és Angliától kezdve minden művelt államban találkozunk, Németországban született.

Ugyancsak német kezdeményezés a céltudatos szociálpolitikának nem egy igen fontos alkotása, így pl. a munkásbiztosítás, amelyben Anglia ugyan fölülmúlta Németországot, de mintául mégis Németország szolgált. Azután, ha jogos a militarizmus kezdeményezését a németek nyakába varrni, viszont nem méltányos elhallgatni, hogy Szászországban, Württenbergben és Poroszországban már a XVIII. század elején találunk az általános tankötelezettség nyomára, holott pl. Angliában ez csak 1880-ban valósult meg igazán.

A németek műveltségének egyik igen fontos oka az, hogy az írni-olvasni tudás náluk annyi nemzedékre megy vissza, és nem oly új keletű, mint pl. nálunk, ahol az írni-olvasni tudás statisztikája nagyon sokszor feledteti azt a tényt, hogy az írás és olvasás akárhányszor csak képesség marad, és nem nyújt arról fölvilágosítást, hogy az olvasni tudók közül hányan olvasnak igazában könyveket és újságokat.

Viszont Fueter nagy erényének kell betudnunk, hogy nála Európán kívüli világrészek története tényleg szervesen illeszkedik bele a világtörténelembe. Pl. helyesen jelöli ki az amerikai polgárháború világtörténelmi helyét, Lee tábornokot a Napóleon utáni kor legnagyobb hadvezérének nevezi és az egész előadásból az olvasónak éreznie kell, hogy ez az egész háború világtörténelmileg legalább is oly fontos esemény, mint pl. a francia-porosz háború. Dél-Amerika és Japán is kellő szerephez jutnak. Mindez nagy haladás az eddigi világtörténelemhez képest. Ezzel szemben Európa kisebb államai (Svájc, Skandinávia stb.), mint inkább csak lokális érdekkel bírók, kellően háttérbe szorulnak.

A világháború utáni eseményekre nézve is találunk nem egy útmutatást e könyvben. Ezek egyike Fueternek a forradalmak pánikjáról való elmélete. A francia forradalom után egész Európa hosszú időre a forradalom rémétől való félelem hatása alá került. Minél távolabb állt valamely ország a forradalomban kifejezésre jutó eszméktől, annál erősebb és tartósabb volt ez a pánik.

Így a nagy francia forradalom pánikja legkevesebb nyomot hagyott hátra Amerikában és Angolországban, de még Franciaország is sokkal kevésbé került e pánik hatása alá (1815-ben lehetetlenségnek bizonyult a forradalom előtti királyság restaurálása), mint Ausztria vagy Oroszország. Dél-Amerika elszakadása és Görögország felszabadulása első jelei a legitimitás hanyatlásának, amelyet az 1830-i forradalom pecsételt meg. E jelenség nagy szabályszerűséggel ismétlődött minden forradalom után, amint ez volt 1848 után és van ma alkalmunk Magyarországon is tapasztalni.

Egy másik, a jövőre hasonlóan fontos elv a népek önrendelkezési joga. Ez az eszme először az amerikai függetlenségi nyilatkozatban jutott kifejezésre (minden kormány létjogosultsága a kormányzottak beleegyezésén alapul), de gyakorlattá a francia forradalom tette, amikor a franciák a fölszabadított idegen népeket mindenütt népszavazás által kérdezték meg, hogy hová akarnak tartozni. Ezt a hagyományt követte a szárd királyság is, amikor a kis közép- és dél-olasz államok lakosságát annexió előtt mindig megszavaztatta. A legitimitás elvével az önrendelkezés joga állott szemben.

A népek a francia forradalom után többé nem találták természetesnek, hogy megkérdezésük nélkül tegyék át őket egyik állam fönnhatósága alól egy másiké alá. Elzász esete 1871-ben visszaesést jelentett és pedig súlyos visszaesést. Itt a lakosságot annak megkérdezése nélkül csatolták egy olyan államhoz, ahol a politikai jogok általában kisebbek voltak a régi államban élvezetteknél és ez a sérelem fokozódott azzal, hogy az elzásziak még azt a jogot sem kapták meg, amelyet az új állam többi polgárai élveztek.

Kétségtelen, hogy a haladás irányával ellentétes minden oly háború utáni intézkedés, amely valamely terület sorsa felől az illető lakosság megkérdezése nélkül intézkedett. Kérdéses lehet, hogy ezek az intézkedések mikor kerülnek revízió alá, de hogy valamikor revízió alá fognak kikerülni, az fölötte valószínű.

Az olvasó egyébként úgy jár Fueter könyvével, mint egy igen érdekes regénnyel vagy színdarabbal: az ellenvetések csak a könyv elolvasása után jutnak eszébe. Mert az bizonyos, hogy Fueter könyve igen érdekes olvasmány. Ennek oka nem az író stílusa (mintha ez a műve kevesebb stiláris gonddal volna írva, mint már említett régibb irodalomtörténeti műve), hanem szempontja.

Teljesen és őszintén a ma (és nem valami képzelt sub specie aeternitatis) alapján nézi az író a múltat. Ez érdekességének és hibáinak közös forrása és fő oka annak, hogy Fueter nagyobb kritikusnak bizonyult, mint alkotónak.