Reproduktív megjelenítési módja adta meg a lehetőséget a filmnek a feloldott, csodálatos kifejezési módszerekben gazdag forma és a genetikus folytonosság megtalálására. A regénynél is ugyanilyen reproduktív megjelenítési mód hozta létre az egészen analóg epikus karaktert. A különbség csak az, hogy a filmnél az események reprodukálása konkréten és vizuálisan történik, a regényben és általában az epikában vizuális elképzeltetésben.

A regény is osztozik tehát a filmmel az óriási előnyben, nem kell magát a történetet vinni a nézők elé, mint a színpadi drámának, hanem csak a történet képét. Ezért van a regénynek ugyanaz a mozgékonysága térben és időben, szabad és laza felépítése, amely lehetővé teszi az időrendi teljességet, az egész történést átölelő széles előadási módot, éppen azokat a tulajdonságokat, amelyek az epikát a filmjátékkal olyan közös formájúvá teszik.

Mindezeknek itt is ugyanaz a gyökere, mint a filmnél, a színtér változtatásának korlátlan lehetősége. Az egyes jelenetek között levő térbeli vagy időbeli távolságot átugorva egymáshoz kapcsolni az eseményrészleteket, ez a fantázia számára éppen úgy egy pillanatnyi rezdülés a regénynél, mint a szem számára a filmnél.

Természetesen a döntő, közös epikus karakteren túl, éppenúgy mint a színpadi dráma és filmjáték között, a filmjáték és a regény között is adva vannak erős és határozott különbségek is. A színpadi drámánál a szó a történésnek csak nagyfontosságú kiegészítő komponense és mint komponens is a drámaiság szolgálatában, annak elkészítésében, motiválásában és előrelökésében szerepel, mint eszköz. A regénynél a szó minden, egyetlen uralkodó szubsztancia. És amint láttuk a szóbeli közlés eszköz lehet egymást követő eseményelemek elképzeltetésében és így a drámaiság kialakításában, azonban nem szükségszerűen az.

Külsőségek mozdulatlan-vizuális miliők, enteriőrök, természetképek szemléltető és érzékítő leírásai, passzív, a drámára mozgató erővel nem diszponált, lelkiállapotok aprólékos analízise: mindezek például olyan megnyilvánulások, amelyek drámaellenesek, amelyeket a jó dráma nem bír el, a regény szövésének ellenben semmi ártalmára nincsenek, sőt mondható és elképzelhető nagyon jó regény, amelyben ezek a tünetek uralkodóak és általánosak.

A leírásokban vagy némán reprodukált dialógusokban az érzés és gondolatközlő szó az uralkodó, ennek nagy szerepe viszont nagy különbséget von, vagy helyesebben vonhat a regény és film közé. De miután ezek a különbségek nem nyilvánulnak meg szükségszerűen, hanem csak mint eshetőségek, éppen azért ezek a különbségek nem elviek, hanem csak gyakorlatiak.

Az a regénytípus, amelyik az eposzhoz közelebb áll, ezeket a differenciákat csak kis mértékben mutatja: lényege a történés, a történésrészek folytonos egymásbakapcsolása. Ezekben szűkül a dialógusok, elemző és leíró részek fontossági területe és így ezek kifejezési anyagban is nagyon közel állnak a filmjátékhoz. Áthidalhatatlanná válnak ellenben a különbségek az impresszionisztikus, líri és analitikus regények esetében, amelyeknek témái ennek következtében egészen filmszerűtlenek.

Kevés cselekmény, kevés igazi történés van bennük, úgy belső, mint külső értelemben és nincs határozott epikai vagy drámai menetük, nem haladnak előre bizonyos drámai konklúzió irányában. Nagyon kevés bennük az eseményszerűen, konkréten megfogható, egyes részeik önmagukért élnek, semmi zártsága nincs a cselekményüknek, nem többek, mint mondani szokás, egy darab életnél.

Akármilyen regénytípusra is gondoljunk azonban, mindenesetre megmarad az analógia regény és film között a konstrukcióban, a felépítés módjában, amelyet előbb a reprodukált eseményrészek egymásután való reprodukálásában, előadás szélességében és az epikus, genetikus folytonosságban jelöltünk meg. Hogy a regény és film belső rokonsága kétségbe nem vonható, azt többek között bizonyítja az is, hogy a film mindjárt fejlődése elején a színpadi dráma mellett rögtön mintaképül választotta a regényt is.

A filmjátéknak a színpadi drámával közös vonása a cselekménynek konkrét érzékítése, a regénnyel viszont a közös epikus felépítési forma. És hogy a két rokonság között az utóbbi az alapvető, azt az is mutatja, hogy a filmre írt színpadi drámák még a felírások segítségül vétele mellett is a legteljesebb elváltozáson mennek keresztül, ha filmre íródnak, ellenben a regény, ami a konstrukciót, az eseményszövést illeti, majdnem lényeges változások nélkül tud a fantázia síkjáról a mozi vásznára átköltözni.

A mozidarabbá átdolgozott színpadi drámára néha alig lehet ráismerni, a filmjátékká átalakított regény ellenben pontról-pontra, fázisról-fázisra meg tudja tartani eredeti cselekménymenetét, anélkül, hogy filmszerűtlenné válna. Ennél a gyakorlati bizonyítéknál nem lehet erősebb annak beigazolására, hogy a filmdráma formája sokkal közelebb esik az epikus regényhez, mint a drámai színpad formájához.

Mégis ezen a mély és kétségtelen stílusazonosságon túl van egy pont, ahol a regény és filmjáték útja újra nem egyesíthetően ketté válik. Ez a pont azonban már teljesen kívül esik az immanens formaelemzés területén. Egy olyan hatóerőre, olyan formaalakító tényezőre kell most gondolnunk, amely már a film megszületésénél is döntő módon működött közre. Ez a fontos alkotó és alakító faktor a tömeg visszahatása a műalkotásra. Olyan momentum, amely látszólag kívül esik magán a műalkotáson. Hatását mégis erősebben érvényesíti, mint akármilyen kifejezés vagy technikai lehetőség, vagy szükségszerűség.

Nem lehet tehát csodálkozni azon, hogy ez a motívum végeredményben a filmdrámát a regény szomszédságából újra a színpadi dráma felé viszi, hogy végül ennek a hatásnak, a kifejezési és technikai eszközöknek rezultánsa különös középúton helyezze el a filmet a színpadi dráma és regény között. A regénytől való távolodásnak és a színpadi drámához való közeledésnek oka ott rejlik, hogy a regényt egyesek, egyének olvassák, a film pedig éppenúgy mint a színpadi dráma, a tömeg elé kerül. Az egyén egyetlen akarati, appercipiáló és értékelő egységből áll.

Az egyén ezért megteheti azt, hogy passzív, mozdulatlan dolgokba merüljön el: leírásokba vagy lélekanalízisekbe, az eseményfolytonosságot is megszakíthatja a maga számára ott, ahol akarja: egyszerűen leteszi a könyvet és később folytatja az olvasást. A tömeg ellenben együtt van, egészen más akarati, appercipiáló és értékelő erőt jelent éppen sokeleműségénél fogva is. Fölfogó képessége időtartamban korlátozva van, a tömegpszichológia törvényei szerint egészen más az érzelmi és értelmi igénye. Untatja minden, ami nem történés, ami nem mozgás, harc és előrehaladás.

A tömeg pusztán azzal, hogy együtt van, drámát követel, történetet akar. Tömegszerűsége azután, ez a legfontosabb, egészen más relációt teremt közte és a dráma között, mint a szeparált egyén és a történés között. A tömeg egészen más viszonyban van a sorssal, mint az egyén. A regényolvasó, csak azért, mert egyedül van, akceptálhat minden emberi sorsot. Az író, a regény individuálisan maradt olvasója előtt, megteheti azt, hogy megoldhatatlanul nyitva hagyja a sors-szituációt. A tömegben levő néző előtt ilyesmit csak a pszichológiai hatás alapos elrontásával, lehet keresztülvinni.

Bizonyítja ezt sok filmre átdolgozott regény, ahol a scenárium-író mindvégig szolgailag ragaszkodott valamely nyitottvégű regénycselekmény hű betartásához. Így azután ami regénynek teljes volt, az mint film a befejezetlenség kínos hiányérzését hagyta maga után. A tömeg befejezettséget, megoldottságot és elégtételt követel minden történés végén. Az most nem lényeges, hogy miképpen nyilvánul meg ez a befejezettség, mint a dolgoknak egy tragikus, de végzetszerű lezárása, amely minden más lehetőséget valószínűtlenné tesz, stabil nyugvópontra jut.

A fontos csak az, hogy a film, éppen úgy, mint a színpadi dráma, tömegek előtt lejátszódó történés és így a tömegek jelenléte a dráma felépítésére döntő befolyást gyakorol a tömegpszichológiai kielégülések kedvéért. Ez viszont formailag is megnyilvánul és a történet befejezését, következésképpen a fejlődésvonalnak a befejezéshez vezetését is, a színpadi drámához hasonlóvá teszi.

Így azután, ha a filmjáték külső és belső formájáról végső meghatározást akarunk, adni, azt kell mondani, hogy a filmjáték formája előadásmódjában epikus, regényszerű, hatóelemeiben konkrét történéstadó, tehát színpadszerű, konstrukciójában pedig a térben és időben szabadon mozgó genetikus folytonosságnak, ennek az epikus jellegnek és a színpadszerű, lezárást követelő, befejező kompozíciónak szintézise valósul meg.

Hevesy Iván