A fényűzési ló

1924 | Április

Irta: Kis Mihály

A városokban lakó gazdag emberek, akik nemcsak a legfinomabb ruhában szeretnek járni, fényesen berendezett házakban lakni és jövedelmük nagy részét leginkább fényűzésre szokták fordítani, ha lovat, fogatot tartanak, az olyant keresik, amit a többi emberek megbámulnak. Az ilyen lovat lukszuslónak, vagy magyarosabban kifejezve fényűzési lónak nevezzük.

A fényűzési lótól megkívánják, hogy formás, tetszetős legyen, szépalakú és magasan hordott nyakkal bírjon és mutatós legyen a járása, tehát eléggé magas a lábvetése. Persze, hogy divatosnak is kell lennie és mivel nagyon is meg kell válogatni az arravalót és nagyon is összeillőnek kívánják az együvé fogott párokat, természetes, hogy rengeteg pénzt fizetnek néha egy-egy pár lóért, akik arra vágynak.

Fényűzési lovat majd mindenféle nagyságban és fajtában keresnek.
A legkeresettebb azonban és a legdrágábban fizetett a nagyobb termetű, szépjárású, erősebb hintós ló. Az amerikai gazdagok, akik nem magyar koronákban, hanem dollárokban milliomosok, nagyrészt Európában vették a háború előtt a fényűzési hintós lovakat, még pedig leginkább Angliában, Németországban és Franciaországban.

Nálunk nem vehettek, mert alig akadt itt ilyen ló.
Ha épen akadt is, azt a lókereskedők suttyomban olcsó áron összeszedték, hol itt vettek egyet, hol amott a másikat, mintha igáslónak vennék. Azután egy kissé rendbeszedték és összepárosították azokat, elvitték külföldre és annyi ezrest kaptak darabjáért, ahány százast fizettek érte a magyar kisgazdának. Mert tudni való dolog, hogy a fényűzési hintós lovat leginkább kisgazdák nevelik akár Angliában, akár Francia-vagy épen Németországban.

Azok a kisgazdák, akik a gazdasági igásmunkára erős, csontos félvér lovat tartanak és nevelnek, amilyen például minálunk a Noniusz-, a Furiózó- vagy a Norisztár-féle, nem pedig a belgához vagy muraközihez hasonló, duplafarú hús- és hájtömegeket, sem pedig az olyan vékonycsontú, futni szerető, de igába, eke elé nem való, könnyű huszárlófélét, amellyel a legtöbb magyar kisgazda megelégszik, aki ugyan sebesen szeret hajtani, de a mélyebb szántást, meg a vetőgépet fölöslegesnek tartja.

Az erősebb félvér igásló sarjadékából kerül ki a tüzérség lova is, az erős ágyús ló, mely vágtatva is bírja az ágyút vontatni, amire a belga nehéz ló nem képes, bár kényszerűségből ilyent is fogtak az ágyú elé a legutóbbi, szerencsétlen végű háborúban. Elég rosszul cselekedték bizony ezt. De nem volt mit tenni, mert nem akadt erős félvér ló az országban (ami volt, az hamarosan elfogyott), mert a magyar kisgazda – amint már mondottuk – jobban szereti az üres kocsi előtt futni tudó lovat, mint azt, amelyik ugyan nem olyan nagyvérű, de a kétvasú ekét annál jobban bírja.

Hogy mint kerül ki a félvér igáslóból a fényüzésre való drága hintós ló, az nem nagy titok: csak egy kicsit meg kell válogatni a tenyésztésre való mént és kancát. Jó, öblös legyen a mellkasa, hasonlóképen elég széles a szügye meg a fara, más szóval ne legyen kákabélű, vékonydongájú, sem magaslábú, hanem zömök, de amellett elég nagy, legalább 166 cm. A négy lába úgy álljon, mint az oszlop és erős lábszárcsonttal bírjon, valamint jó csűdökkel és egészséges patákkal. A háta, ágyéka (dereka) jó legyen, bár ez nem olyan kényes dolog hintós lóban, mint a hátas lónál; egy kissé hosszabb hát fölött szemet húnyhatunk. A fődolog azonban, hogy magasan hordott, szép hajlítású nyaka legyen és jártában elég szépen emelje az első lábát, mert ezt külön megfizetik a vevők.

Jól megértsük tehát: a híres külföldi hintóslóféléket kisgazdák nevelik, akiknek kell az erős igáskanca, hogy szántóföldjüket tisztességesen mívelhessék. De az ilyen lovat jó takarmányon kell tartani és fölnevelni. A lucernát (lóherét) ez a lóféle nem nélkülözheti, tehát odavaló, ahol a föld ezt megtermi és a gazda valósággal gondoskodik is arról, hogy mindig legyen jó erőben levő lucernás kaszálója.

Mai képünk egy könnyebb fényűzési hintósfogatot mutat.