A színház és az élet színpadán egyaránt az egyéniség aratja a tapsot: a személyi varázs az egyetlen erő, amely embert ember sorsává kényszerít. Elébünk toppan az egyéniség, a meg nem ismétlődhető rendkívüliség, hatalmába kerülünk és az élet legteljesebb megnyilvánulásával éljük át.

Soha nem hemzsegett oly tülekedő kapzsisággal a jó szinész, mint ma. Budapest tíz színháza nyújt esténként elsőrendű előadást. Csupa jó szinész játssza el kifogástalanul szerepét (a legszánalmasabb "módszerrel": a lényeges túlzott aláhúzásával), s mégis alig akad színházi este, amely az elragadtatás édes borzongását keltené bennünk. Az eltanultság és begyakoroltság diadala: ez volt és ez lesz mindig a jó színészet. Olyan, mint a langyos fürdő! Megszoktuk és már alig érezzük. Lelkendezve kiáltunk föl, ha az egyéniség zuhanya zúdul ránk: Vége!

Az egykorú kritika megemlékezik Jászai Mari első föllépéséről. Egyszavas szerepet játszott. Egy női nevet kellett felháborodással elkiáltania: a közönségen végig nyilalt a rendkívüliség megérzése: ki ez a nő? Ez az egykorú kritikus megjegyzi: ez a fiatal hölgy a legnagyobbak közé fog emelkedni!

Minden nagy színészegyéniség így tűnik föl. Megjelenik és a közönség megdöbbenve kérdi: ki az?

Jászai Mari belép a színpadra és a közönség figyelme megfeszül. Egy szót sem szólt még és mindenki érzi, hogy történt valami.

Jászai Mari művészetének rejtelmes titka: az a mélységes belső átélés, amellyel minden szerepét élő szimbólummá emeli. A nagy színészegyéniség magára ölti szerepe kosztümjét és új lelki diszpozícióba lép: az átélés, a bele-élés hallatlan intimitásával éri el mindazt, amit az átlagszínész megértő "domborítással" alig hogy megközelít, az egyetlen mély színházi élményt a nagy szinész szimbolizáló ösztöne nyújtja. A jó szinész azzal hat, hogy mit csinál, a nagy szinész azzal, hogy milyen. A nagy szinész egy szenvedély teljes átélésével az emberi szenvedély elementárisan ható teljességét vetíti elénk.

Jászai Mari Margit királynőjének (III. Richard) szörnyű hangja ott felhőzik körülötte, mielőtt még egy szót szólna. Itt Jászai a felháborodás szimboluma, mint Elektrában a fékevesztett bosszúvágyé.

Játék és stílus a nagy szinész-egyéniség megítélésénél nem lényegbe vágó dolgok. Az egyéniség minden kifejező formája jogosult, mert hatása a priori adva van azzal, hogy van. Jászai Mari nem csakhogy nem hozott új stílust a magyar színpadra, hanem, - ami a teljes ember szintetizáló életlátására a legjellemzőbb -: művészete, játéka a naturalizmusnak és a stilizálásnak az a vegyüléke, amely minden teljességre törekedő nagy művész befejezettsége.

Természetes, hogy ez az összefoglaló befejezettség Jászai Marinál is csak egyféleképpen jelenhetik meg: a végső leegyszerűsítésben, abban a képességben, hogy kevéssel sokat tud mondani. A művészi önmérséklet és önfegyelem hasonlíthatatlan remeke Jászai Mari Jehovája. Ez a legnagyobb szavalati produkció, amelyet közönség hallhat. Páratlan alkalom a rutinos átlagszavalónak domborító képességei kifejtésére: itt aztán lehet dolgokat remekül megjátszani.

Jászai ülve mondja el a költeményt. Elmondja, s hangjának egy tónusa adja meg a történet mély átélését: a fönséges nyugalom és egyszerűség. Ami pedig oly kivételes élménnyé teszi ezt a szavalatot, az a mozgással való takarékosság. A hosszú költemény elmondása alatt alig ejt egy-két mozdulatot, de ez az egy-két mozdulat, - a történés tetőpontján - úgy belénk nyilall, hogy eláll a lélegzetünk. Jászai Mari nem "kíséri" a hangsúlyt jól aláhúzott taglejtéssel: az ő beszédének csodálatos zenéje fölöslegessé tesz minden más aláfestést. Ha mégis kirántja karját vagy fölveti fejét: a mozdulatnak szimbolikus jelentősége van: betetőzés és összefoglalás.

Jászai Mari pályája a nagy egyéniség egyenes célja, amelyen csak egy törvényt követ, a saját maga kiélésének törvényét. Célja mindig egy volt: hű maradni önmagához és így törni az emberi tökéletesség egyetlen lehetősége felé. Önmagát elmélyíteni, a divatok és ízlések szeszélyes forgatagában rendíthetetlenül fokozni azt, ami ő maga: ez Jászai Mari soha meg nem álló fejlődése.

Színészi pályájának egyik legnagyobb sikerét éppen abban a tragédiában érte el, amelyet a divatos áramlat egész Európán át csúfondárosan meghurcolt: a "Kísértetek"-ben. Ki ne mosolyogna ma a verizmus ízléstelen egyoldalúságán, s azon a botrányon, amelyet Ibsen költészetén követett el? Az olasz ripacs-rutin oda vetemedett, hogy törült a tragédia hősének, Alvignénak szerepén és patológia kóklerségre használta ki Oswald szimptomatikus lehetőségét.

Mikor Jászai Mari először játszotta Alvignét, a közízlés már kiheverte a verizmus betegségét: a harmadik fölvonás végén Oswald háttal ült a közönségnek. És Jászai Alvignéja azzá nőtt, ami valójában: megrázó sors-szimbólummá. Az elmulasztott élet belső tragédiáját soha senki nem emelte előbb élménnyé, mint Jászai Mari e szerepében. A lemondás és az élni-akarás halk harca ott nyög és eped minden mozdulatában és minden szavában.

És mikor az utolsó életlehetőség, fia boldogsága és a menedékház, - összeomlik, - Jászai Mari ott áll előttünk a Fájdalom végső tusájában, a beletörődés rettentő kínjában s testének egyetlen megroppanása sikoltja felénk: nincs menekvés, nincs megalkuvás! Ennél többet, ennél mélyebbet, - a Sorsnak sűrítettebb megérzését, - magyar színpadon nem láttunk. Ehhez képest minden komédiázás, "megjátszás", az intelligencia vergődő törtetése. Jászai Mari egyes egyedül nyújtja azt, ami a szinész zseni ösztönös megérzéséből ellenállhatatlanul kipattan: az egy gesztussá tömörített sors-szimbólumot.

Alvingné szerepe mindenképpen Jászai Mari művészetének betetőzése. A nagyvonalúságnak, a "kevés"-nek, a lényeg teljes leegyszerűsítésének nem megjátszása, hanem vízió-szerű átélése.

Ez a szerep tárja elénk Jászai Mari egyéniségének legcsodálatosabb sajátságát is: ellentétes kettőségét. Ez a kettőség minden titáni ember jellemző vonása és nem egyéb, mint a titáni önérvényesítés dacának és a közösségbe való olvadás lappangó vágyának ellentéte. Jászai Mari viharzó háborgással éli és játssza a sophoklesi és a shakespearei hősnők távoltartó egyedülvalóságát s elszorult mellel rohanunk vele, ha kitör belőle az önemésztő szenvedés áradata.

És csodálatos! ha anyát játszik (Volumnia, Constantia, Hamlet anyja, Alvingné, Szilágyi Erzsébet stb.), megdöbbenünk: lehetséges a beleélés ilyen végletes ellentétességbe?! Ez nem az a Jászai Mari, akit ismerünk, - talán az, aki szeretne lenni. Itt talán egy ősi vágy kielégítetlensége jajdul felénk, - az örök nő, aki túlnőtt önmagán. Talán titáni magányosságának siratása búg föl lelke mélyéből, valahányszor az anyai fájdalmat éli át.

És itt vége minden pátosznak és emberfölöttiségnek. Az a szinész, aki Margit királynő dübörgő dühöngésével és Ördög Sára rémes fogvicsorgatásával dermesztő borzalmat keltett bennünk, itt a fájdalmas anya szerepében, a gyöngédségnek és a szelídségnek soha nem hallott ösztönös hangjaival bájol el bennünket. Semmi aláhúzás, semmi crescendo, még sforrando sem: csupán a fájdalmas anya mélységes átélésének lírája zeng a halk, epedő hangon és a meg-megvonagló testen át a legmélyebb emberi érzés legmélyebb szimbóluma: Jászai Mari pályájának betetőzése.

*

Ötvenéves jubileumán Jászai Mari ezt mondta:

- Mindig azt tettem, ami jól esett és mindig az, az érzésem volt, hogy jól tettem.

Nagy szó. A tejes ember és a teljes művész szava. Korunk katasztrofális stíluskeresésében úgy hangzik, mint az örökkévalóság manifesztuma: a nagyság tudata, melyet egyetemesen hódító hatása igazol.

Lehel István