*

Évek múlva történt, hogy egy Szatmár megyei faluban voltam, úri társaság, nagy, ivós, lármás éjszaka. A házigazdának volt egy jogász fia, ki valahol más társasággal mulatott s egész éjjel feszült volt a hangulat, hogy lenézi szülei éjszakáját, lumpokkal dorbézol, ahelyett hogy itt szolid, derék gazda lenne, de hát költő... Megbocsátották neki: reggel felé megjött, hulló nagy haja volt, elázott csinos legény, sarokba húzódott s egyszer csak, néhány szónyi beszélgetésünk után, leborult és sírt és térdre vetette magát s imádkozni kezdett Ady Endréhez, az istenhez, a Költőhöz, az egyetlen élethez...

Oly példátlanul groteszk és megható és fellázító volt: megdöbbenve néztem, (nem tudom mi lett azóta belőle) a nagyváradi jogászt s visszaemlékeztem a sok év előtti debreceni teológusokra, akik ugyanilyen lelkendezéssel suttogták: ez ő...

Micsoda leborulás volt ez a költő előtt, micsoda felzaklatott idegállapot, ez a hódolat, ez a meghatottság, ez az áhítat, ez a fölgyulladottság... a legcsodálatosabb valami, ami embertől emberre szállhat.

*

Újabb évek teltek el s újra tovább, valahogy mit sem tudtam a névről, még Budapestre nem ért el, az én konzervatív sötét társaságomba nem hatolt be a reggeli sugár... Már újságnál voltam: egy vasárnap reggel a szerkesztőség egyik előkelő tagja, maga is költő, új lélekharangok embere, mohón mutatott egy újságot, a Budapesti Napló aznapi számát: a tárcában két vers volt, vagy három s az egyiknek a címe: A Hortobágy Poétája.

Ez volt az első Ady-vers amit olvastam életemben.

Egész testem zsibongott s égett. "Valaki elébem szökött!" énekelte helyettem később Ady: de valóban azt éreztem, hogy elveszett ember vagyok: valaki, aki onnan indult s akkor s úgy, mint én: már azóta folyton a lélekbabonázás, a varázslás áradatával, ellenállhatatlanul halad.

Újra évekig behunytam a szememet s fülemet, a fölzendült berekből menekülő vad.

*

Akkor egyszerre, váratlan felszakadt körülöttem a köd s én is isten szabad napja özönébe ébredtem:

s történt, hogy kezembe vettem s éjjel elolvastam, tízszer elolvastam a Vér és Aranyt.

Ez az éjjel feledhetetlen, e mámorító lélekmérgezés, ez az elvarázsoltatás, az istenülés, mert nemcsak egy felfogó képességhez irányítja versét: nemcsak az értelemhez, hanem egyszerre az egész fizikumhoz is: az érzések fészkét kavarja fel, érzésbeli összes energiáját dobja verssorain, különösen szavain át belénk és idegeinket ugyanolyan ziláltra és feszültre csavarja, amilyenből nála eredt a vers: reggelre írtam, kiírtam, megírtam: "érzem, mintha az én életemnek ő élte volna azt a titkos részét..." "fajtám ő nekem, a pocsolyás Ér termőföldjéről az Idő kovászai közt való vándorlásaig, bélyegesen, csillagosan..."

Azóta lelkem alkatrésze, kimoshatatlan hatás, boldog álom, erő és akarat... és siker...

*

Aztán ő is megolvasott és írt és összeégetett s nagyra gyújtott...

S találkoztunk végre.

Nyárvégi est volt a Dunaparton. A Bristol teraszán fogtunk kezet.

Azt érzékeltetni nem lehet, azt a néma kézfogást, ahogy Ady két kézzel megfogta, szívére emelve kezedet, ahogy nagy dióbarna szemével, hálával és boldogsággal és szerelemmel beleolvadt...

Egy király könyörgése volt az: fogadd királyodnak szívedbe be.

És te befogadtad, én befogadtam, mind befogadtuk: mert immár ott volt a trónuson és vitam et sangvinen és mindhalálig.

*

Suhancos boldog baráti kor. Ettünk együtt és ittunk együtt és írtunk együtt. Marakodtunk is, verekedtünk is: elveken soha, eszméken soha: óh, hogy ragadott, mily ellenállhatatlanul magával, mint az örvény s én hogy úsztam boldog sodrában...

Atléta formája volt, széles vállú, fekete, mint a finn mítosz őskovácsa: de imbolygó járású, esett fejű, bús magyar, ki Atlásként viselte e bús hazát.

*

Micsoda élet volt, amit élt, istenem... A percek kertésze és az örökélet forrásának mámor-csaposa...

Sokszor elnéztem egész éjjel, ült izzóan és kábultan a társaság középpontján. Szemek ragyogtak rá és szívek égtek körülötte: kedvéért mindenki szebb és eszesebb és gonoszabb és mámorítóbb akart lenni és hisztériát termelt ki magából az egyensúlyozott ember, csakhogy hozzá méltó legyen.

Némely szép asszonynak meg van az a különös tulajdonsága, hogy anélkül, hogy valamit tenne, amint belép, minden szemet és figyelmet és áhítatot magára fordít: ez a csodálatos képesség soha emberben nagyobb mértékben meg nem volt, mint Adyban. Ahol ő jelen volt, ott más nem volt. Ahol ő beszélt, ott más nem beszélt, ahol ő presideált, ott az asztal soha csoportokra szét nem hullott és ha részegen feküdt a másik szobában, mindenki csak róla szólt s egy forró zsibongás égette a csoportot, míg néhány perc múlva ismét bebolyongott, s mintha tűz lobbant volna fel a száraz tarlón, újra teljes lángolás neki... És ő simultán játékot visz az egész társasággal, s az egész világgal, az egész élettel és mindenki azt hitte: csak ő... és mindenki boldog volt: csak ő...

Ha egy szállodába beköltözött, huszonnégy óra múlva a portás és a liftes, a pincér és a szobalány és a gazdaasszony és a tulajdonos, mind az ő királyi udvara lett, cselédje, lakája, hódolója, imádója. Szanatóriumban minden nő és minden férfi minden léptét leste és a nők úsztak körülötte, mint esti fényre a pillék és halálos ágya mellett mély s feloldhatatlan zokogásban állt az ápolónő, aki csak végső hetében ismerte, mikor már nyelve ritka szavakat dadogott, de lelke kimondhatatlan gyöngédségét rebegte felé...

Mert hogy tudott szívébe fogadni mindenkit, férfit, nőt, válogatás nélkül, karakter nélkül mindenkit, akiben lélek volt és iránta való szerelem s mindjárt mindnyájukkal testvér volt és szerelmes és fiú s apa s mindről mindent tudott s minden szépet látott és érdekeset és kíváncsi volt és adakozó volt és követelő volt és hízelgő és maró és kegyetlen és szenvedélyesen szerelmes...

És hogy készült számukra, milyen boldog örömmel öltözött nekik, milyen testi kultúrát végzett s ezért minden fény a fellépésben: "Pestre illően jöttem, - mondta egyszer, - Párizson keresztül és egy forinttal, de első osztályon." És illően is élt Pesten s csengős szánon ment vacsorára, a pénzhez és négy órát állt a kocsija a budai kocsmák előtt s mindig frissen vasalt új ruhája volt, mindig friss új fehérneműje, mint egy francia királynénak, s milyen boldog örömmel volt házas ember, drága kis felesége fészekrakásának boldog hőse ő. Kedves szava egy ízben: "sokáig nem is hittem, hogy házasember vagyok, mindig vártam, na most vége, kitesznek s vennem kell a táskám, hogy egy másik panzióba menjek..." De nem tették ki, boldoggá tették... és boldog volt...

*

Egy fénycsóva volt, mely azért imbolygott a földi tereken, hogy fényt szórjon s magára vonja a lelkek szemét.

*

És azért, hogy világítson.

Mi mindennel gyújtotta magát, rakta lelke izzó tüzét: mi minden érdekelte: az egész életet fel akarta habzsolni, magára szakasztani a létet.

Hogy olvasott, újságot: amint a nyomdából kirepült, már ágya halmára kellett szállni az első betűszennyes pihének s mily kétségbeesett lázzal tört belé, mohón kotorta végig, szétcibálta, fölhörpintette s leejtette, de mindent megtudott belőle, mert mindent számon tartott: nem volt vers, ami elé került, hogy rögtön el ne olvasta volna, hír amit ki nem szagolt, titok amit meg ne tudott volna. Erdély dolgai a románok legkisebb megmoccanása, a feudális Magyarország belső dolgai, a zsidóság, a szocializmus, a külpolitika s a fajok problémái...

Egy államférfi s egy vátes lihegő figyelme áradt belőle.

*

És ez hidalta át a szakadékokat: csak azért élt, hogy égjen s csak azért égett, hogy verset cselekedjen.

*

Mert neki a Vers: nem költemény volt: élet.

Ez volt az életforma: az életlehetőség: az volt az ő dimenziója: ez volt ő.

*

Volt: fuit.
És nincs.
Élt: égett: eltünt.
Nem: itt maradt a lényege.
A Vers.

*

Még öt éve sincs, hogy meghalt. Hányan meghaltak azóta, akiket elfelejtettünk, mintha soha nem is éltek volna és ő a csillagokig emelkedett felettünk és minden szemek feléje vannak fordítva.

És ha visszatekintünk rá, mintha egy ragyogó tájképre néznénk vissza. Mintha a boldog Magyar Kárpátok bérce csillogna, a magyar Adria tündöklőn lihegne. De ezek csak szépek s ő termékeny, mint a délibábos magyar róna.

A magyar faj kincse lett: minden magyar szív kincse, minden szívé... Mert úgy indult, mintha egy kis nép politikai gondolat-irányítójának indulna a naptalan keleten: de úgy járt, mint az aeroplan, amely kicsit versenyt fut a földön a büszke négyes fogattal s a gőgös autóval, de egyszer csak ím a levegőbe száll s lehull róla a földi sár s a földi por s percek múlva már fent lebeg a szikrázó felhők között.

Úgy kezdte, mintha egy kis nép, egy testvértelen nyelvsziget fajvérét akarta volna tűzbe lobbantani: és a minden szívek vérét, a lélek mélységeiben, a minden fajok mélyében rétegeződő ősforrást érintette meg varázstollával s a lélek geizira csóvázik és süvölt szavain át a csillagokig...

Költő: élőbb életet élünk általa.

*

Ady Endre halott.

Ezt a szót még így kimondani sohase tudtam. Halála után egy-két évig mindig görcsös sírás fogott el, ha arra gondoltam, hogy a vak véletlen, a halál elvitte már közülünk.

Ma már belegyőződtem: a győzőbe, aki győzött a halálon.

Ma már látom, hogy nem szűnt meg és nem tűnt el életemből, életünkből, sőt közelebb van s jobban köztünk, mint életében.

Ma már érzem, hogy nincs véletlen. Nem volt véletlen, hogy volt, hogy Ady Endre született s magyarnak született: s így nem véletlen, hogy elment s magyarul maradt. Nem véletlen, hogy itt együtt vagyunk, mert nem véletlen az élet és a halál.

Törvényszerűségek vannak: csak nem ismerjük még őket.

És megnyugtat, hogy a Halál azért van, hogy szolgálja az Életet.