Nos nézzük csak, hogy búcsúzik a vén komédiagyár.

Hát bizony előkaparja a sarokból színpadjának bábjait. Hopp, elő csak báj-Puck, te is kedves vén trotli-Polonius, Rózsahegyit soha ki nem hagyjuk, a kedves ízűt és add ide a szerelemfigurákat, (amit sohasem élt, amellyel egész életében csak operált, hidegfejjel olvasztotta az ércet), Rómeó s Júliát... Társadalmi rendjének egyszerű szerkezetét meg nem bonthatná: itt a Király s Herceg s az udvaroncok, úgy ahogy annyiszor színpadra galvanizálta s a durva hajós és a higgadt Logika és a mély és bölcs Mondások s a Virágos Szavak és a színpadi Mechanizmus. És három fáradt napon egybeeszkábálta belőle a Vihart, de már a híres javítástalan író, sok törléssel, bele pótlással, visszajavítással s megcsinált egy új alkalmat, hol a színpad és valóság, a játék s filozófia, a tudás és ösztönszerűség furcsa isteni komédiázása kavarog...

Őszi szél, mely lehullásra érett őszi leveleket viharoz le. De e leveleken íme új színek is csillognak, sárgák és bíborok s miket sohase vártál volna.

Mily csodálatos trouvaille a daltól zengő sziget, mely a poézis szimbolikus tanyája s e véghetetlen emberpár: a gorilla Calibán, aki egyszerre csak a valódi emberiesség szimbóluma s a nemes Prospero, aki lemond a költészetről, hogy elmenjen vissza Hercegnek...

Halhatatlan a mord, maró, bőgő, ádáz emberkorcs (s mily csodálatos, hogy egy Sugár Károly nevű magyar színész az isteni határig tud nőni benne) s mily halandó a halhatatlanság határán járó emberfenségnek a gyáva társadalomba való visszakúszása (jó volt Odry is e pedáns, fáradt, költészetbe csömörlött Prosperóban.)

De mi ez?

A világi hatalom és pompa: fölébe emelve a költészet mélységes és magasságos szigetvilágának?

Lehet.

Shakespearenak igaza van. Az egyedüllét a legfárasztóbb. Jó volna király lenni Milánóban... Az emberi tömeg nem fárad bele soha az egyéni érvényesülés örökké ugyanaz s mindig feszítő, izgató munkájába: de minden költő belefárad az agy kínkéj égésébe: talán az a másik a jobb...

*

E színdarabon ott lebeg a véghetetlen kifáradás, a csömör és unalom nehéz párája.

S ím ez a pára még most is éltet és lelkesít: Shakespeare a legnagyobb optimista a világ minden írója közt, talán csak Homeros még ennyire. De Shakespeare össz élete üresebb, mint Homerosé. Miért?... Mért nedvdúsabb életigenlés a Homerosé, mint ezé a színpadi ácsé, aki sokkal szélesebb határokat járt be a kedélyhullámzások lengésében.

A mesterségbeli parancs: a törvényszerű életigenlés törte össze botját. Mert bele lehet fáradni az igenbe: a nembe soha.

És Shakespeare nem mondhatott nemet. S az optimizmus a legfelső fokokon, idegeinken túli sivítássá válik, csak a mélységben vannak, a pesszimizmusban a végtelenségen túl is véghetetlenségek.

Lám, itt a példa: mily csekélyke kis forrás, üres kis szánalom a boldog szerelem két adagolója, a szerelmes pár s míly szürke s unalmas és bölcs fecsegő Ariel s kedvességében egy kis édes mosoly és semmi más, a hazugságnak tündér vidámsága: s mekkora mélysége van a Calibannak.

És ez e költőnek tilos volt.

Az ő mestersége mellett a Gonosznak nevezett végtelen csak lábrúgást és hascsikarást és fizikai szenvedést és tudatlanságot és erkölcsi nyomort szenvedhet: mert a Költő életigenlése nem a Természet törvénye, hanem a Társadalomé.

És ez a Shakespeare tragédiája!

*

Shakespeare a feudalizmus költője.

A feudális berendezkedés az ő szemében megérinthetetlen, öröktől fogva tartó és örökké tartó.

Az ő szerkezetében a fej az uralkodó, kinek szolgái vannak, hűbérurai, cselédei a kéz és a láb... Nála király van, kinek szolgái vannak s e szolgáknak szolgái és így tovább, még a vak koldusnak is pénzen vett cselédje van, aki felett felségjogokat gyakorol. Az emberiség Shakespeare szerint az egymást kiszolgálás nyugodt társadalmi kohéziójával van egybe forrasztva.

Mert ő fizikai törvénynek tekintette ezt a ténylegesnek talált állapotot. Elfogadta egyetlen lehetőségnek.

Mert ez az egyszerű hipotézis, oly megérthetővé s bonyolultlanná teszi az egyének egymás közötti viszonyát. Oly egyszerű, egy gyermek is felfoghatja s oly erős, hogy a világ minden fegyvere csak ennek az igazságnak megerősítésére van kihúzva.

S mit csináljon a költő ennyi agyúval, puskával, gerellyel, karddal, tőrrel, méreggel, börtönnel és törvénykönyvekkel szemben?

S pláne mit csináljon a színpadon ily modelljeinek szemeláttára s beleegyezésük és lelkesedésük kiérdemlésére?

Dolgozik, azzal a szorzótáblával, ami elébe van adva.

S ez a szorzótábla mindent szépen megmagyaráz: megfejti a férfi és a nő, a férfi és férfi, a nő és nő közötti összes lehetőségeket és viszonylatokat.

Júliára apja úgy rivall rá, a bőérzelmű, Júliára, mint király a hűbéresére, s Júlia, mert nem hajolhat ez ostoba törvénykönyvnek, meghal.

Julius Caesar és Brutus, Brutus és Antonius, Lear és Kent, Machbeth és a király, Hamlet és Claudius: mind egy meglevő viszonyban szerepelnek, mint matematikai tényezők.

Othello tragédiája: a férfinak a nő feletti korlátlan társadalmi uralma.

Shylock tragédiája: egyfelől abszolút társadalmi alárendeltsége az éppen uralkodó fajjal szemben, másfelől abszolút társadalmi felsőbbsége leánya vagyis a női nem felett.

Machbeth lelkiismerete nem mozdul meg a legyilkolt tömegek miatt, s felőrli őt a királygyilkosság: e társadalmi rendben csatákat nyerni dicsőség s fölöttes hatóságát megölni halálos veszedelem.

*

Shakespeare milliószor megérzi az emberi lelkek egyértékességének igazságát, biztos tudatára nem jut: Prospero a legádázabb játékot űzeti a jó és hűségest játszó szellemmel, akit szabadságkérő szavára torkon ragad s mesei kínzásokkal kényszerít további vak hűségre. Mily vérlázítóan tud elbánni e nagy lélek minden szolgájával s mindenkivel aki társadalmi fölénye alatt áll. Könyörület és megértés nélkül, minél mélyebben van alatta a társadalmi lépcsőn. A feudális úrnak hűbérese és szolgája mily pontosan elválnak az elbánás módjában: azt kezével szorítja kettéhasított bükkfába, ezt lábával rúgja véknyan.

Shakespeare megöregedett, mert a végletekig kiélte, egyetlen világszemléletének minden lehetőségét.

És nem jutott el soha egy újabb világszemléletig. Hiába lihegett, lobogott, benne s ki-kilobbant a mélyről az új Igazság, nem bírta felismerni: az író, a költő soha sem jutott el az egyének sorsbeli egyenértékűségének eszméjéig.

Nem, nem a Prospero sorsa az övé, bár annak látja itt magát, hanem az Arielé, aki gazdag s tündéri hatalommal durva parancsokat finoman teljesít.

*

Hány századnak kellett azóta lefolyni, hány társadalmi forradalmon átmenni, hogy az író e rabbilincsek súlyos terhe alól fellélegezni merjen, hogy szabadon s őszintén lásson és saját emberi érzésébe merülhessen, hogy csak innen vehesse a megismerés abszolút kritériumait.

Az a közönség, amely oly tömegesen áldoz ma Shakespeare oltárán (ma, mikor a sorokat írom, olvasom, hogy egy nap alatt eladták a harmadik húsz előadás álló Shakespeare ciklusra egy nap alatt az összes jegyeket) ez a közönség ma is abban a letűnt világban, annak az ideológiájában él s mint egy elmúlt tündérvilág boldog nyugalmát éli ki ez optimista játékokat, ahol jó, ami társadalmi jó, rossz, ami társadalmilag rossz, ahol van úr és szolga, van felső és alsó rang és egyáltalán nem látszik senki soha érezni, hogy ez a rend teher s bilincs: ebbe mindenki bele tud nyugodni, nem úgy, mint mai züllött korunkba, amelyet a szociális őrület úgy megmérgezett...

Én azonban úgy érzem, tíz évig nem fogok bírni bemenni Shakespeare előadására, kimondhatatlan az a rémült fáradtság s unalom, amellyel torkig jóllakottan, e minden rezzenésében ismert játékokat nézem már...

Mégis: mégegyszer elmegyek, ha a Atthéni Timont adják: úgy érzem, ez a legmélyebb darabja, úgy gondolom, ez az a darab, amelyben Shakespeare emberileg fölszabadult s jelenét összekötötte a következő évezredekkel.

De ezt a darabot nem merik játszani: ezt nem fogja ez a közönség tapsolni.

Móricz Zsigmond