A művészet és az élet viszonyának súlyos problémájával foglalkozik Molnár Antal új könyvének bevezetésében. Ez a bevezetés úgy hat, mint valami harcos esztétikai hitvallás s messze túlhaladja a "népszerű tudományos ismertetés" szűk határait.

Esztétikai alaptétele: a művészet célja, a formaalkotó hangulat közlése. Szerencsés összefoglalása annak a tapasztalati ténynek, hogy a művészet sohasem lehet a valóság hű ábrázolása. A művészet ellentétben áll az élettel, sohasem adhatja az életet. Ennél többet kell adnia: az élet lényegét az élettől elvonatkoztatott formában. A művészet az élet fölött áll, több, mint az élet - fölfokozott élet: az élet lényege.

Mi az élet lényege? Az intenzív érzés. Meghal az az ember, akit legjobban szerettem: fájdalmat érzek, az élet legintenzívebb érzése tölt el: legintenzívebben éli, Shakespeare tragédiája és Beethoven adagiója az életnek ezt a legmélyebb lényegét, a fájdalmat kelti föl bennem, anélkül, hogy a reális veszteséggel járó szenvedéshez a legcsekélyebb közöm volna.

A reális élettel való kapcsolat, a fájdalom szülő ok, megszűnik s életérzésem mégis a legmagasabbra szökken: ez a művészet élvezés. A "forma alkotó hangulat" kizökkenti az életet sárkeretéből, s csak azt tartja meg belőle, amit az élet sohasem nyújt föltétlen értékül: az intenzív érzést.

A zene abszolút formaisága, a röghöz kötöttségtől való teljes megtisztultsága, az életben elő nem forduló hanganyaga teszi lehetővé, hogy a zene minden más művészetnél jobban kielégítheti az embernek ezt az élet absztraháló vágyát. A zene hatása alatt éri el az ember a legmagasabbat, amire képes: az élet érzésben való megistenülést. Fájdalom és öröm eggyé olvad bennem, csak azt érzem, hogy élek s hogy az élet jó.