A kis Coogan

1923 | Március

Illő dolog, hogy egy gyermekkorát élő művészet gyermekcsodát teremjen. A muzsika illetékes birodalma, meg Mozart éppen így voltak egymással. Azonban ez részletesebb elkalandozásra való. Annyi bizonyos, hogy amit a filmjátszás eddig élre kapott speciális tehetségei tudtak, azt ez a Coogan Jakab nevű kis ember mind tudja. Honnan tudja: megfoghatatlan. Értékes, aki rendkívüli művész.

Beszéljünk erről egy kicsit. De hántsuk le a mellékeset a filmszínészet közkeletű fogalmáról éppen úgy, mint arról az elragadtatásról, amellyel ezt az aranyos kis kölyköt szemléljük.

Harrry Piel leugrik száz méter magasról a vízbe, egyik robogó vonatról átszökik a másikra és repülőgép köteléről lóg a tenger fölé. Azonban tehetségtelen ember. Psylander nagyon szép és elegáns fiú volt, isten nyugtassa, de nem volt művész. Wegener viszont nem szép fiú, aligha tud egy rendőr lóra felkapni vagy átmászni egy kerti kerítésen, mégis művész a filmen. De viszont-viszont William S. Hart szép darab ember is, ragyogó lovas bravúrokat is csinál, mégis művész .

Természetes: azért kell ez utóbbiakat értékelni, mert azt tudják ábrázolni, ami belül van, nem csak azt, ami kívül van, mint amazok. De miért buktak meg, akkor filmen egészen bizonyosan tudjuk, hogy a belsőnek igen hivatott ábrázolói? A felelet világos. Mint ahogy a süket ember élesebben lát, úgy a némaságra kárhoztatott filmen a belső élet ábrázolói közül azé a nagyobb hivatottság, akinek erre való eszközei csak a látásnak szólnak, nem pedig a hallásnak és látásnak gyógyszere. A filmszínésznek kevesebb eszköze: neki a néma testével kell kifejezni mindazt, amit a színpadi színész a testével és a beszédével egyszerre fejezhet ki.

A színpadi színésznek a rémület ábrázolásához rendelkezésére áll arca, egész testének megrendülése, de ezenfelül a hangjának százféle rekedtsége, reszketése és megbicsaklása. A filmszínésznek mindezt csak a láthatóságával lehet megcsinálnia. Mindebből természetes, hogy arc játéka, testhordozása, járása, mindennemű gesztusa és mozdulata sokkal elevenebb, sőt túlzottabb kell, hogy legyen.

Az a filmszínész, aki pontosan lemásolná a való életben élő ember arcát és testi habitusát, a filmen halvány és kifejezéstelen lenne. Neki a beszéddel hanggal közölhető dolgok pótlásául túlvizibissé kell hatványoznia azt a belső mondandót, amit ki akar fejezni. Ehhez pedig olyan változatos, markáns arcjátékra van szükség, amely színpadon rikító lenne, a test tagjainak olyan gesztikuláló tehetségére, amely színpadon a kellemetlen és erőszakos ágálás benyomását tenné. A filmszínész tehetsége: a mozgásával mindent kifejező néma test, a szemétől a cipője sarkáig.

Vegyük el a kis Coogan sikeréből azt, amit a gyermek iránt való természetes szeretetünk ad neki. A szereplő gyermekek sikerének ményen rejlő oka a magunk gyermekkorának imádata. Ez rendjén való dolog, de ettől a szereplő még nem művész. Vegyük el tőle még azt is, hogy filmdarabjainak írója a legkönnyebb végén fogta meg a dolgot: apátlan-anyátlan árvává teszi, amitől rögtön elékerülnek a zsebkendők a nézőtéren és Jackiet akkor is meghatva imádná mindenki, ha afféle cukorba mártott, csigás hajú, jaj de drága, tehetségtelen színházi gyerek volna.

De ha ezt mind elvesszük tőle, marad egy olyan filmszínész, akinek arca, keze, lába, dereka, járása, szaladása, odahajlása, üldögélése elképesztően plasztikus kifejezésű. Kiváncsiságra, atyáskodó bonhomiára, ijedségre, vakmerőségre, búbánatra, mély szeretetre szemtelenségre, tűnődése, ragaszkodásra, megvetésre, mindenre van pontosan kifejező arca, gesztusa és testi viselkedése. Sőt mi több: az eszközei nem még naivak és egyszerűek, hanem már naivak és egyszerűek. Ameddig a film eddig elé eljutott, addig eljutott ő is. Erre a kis lurkóra rámosolygott az isten.

A darabjai nem mentek némi banalitástól. Az a rendező azonban, aki "A kis csibész című filmet rendezte, Vance nevű, méltó a színészhez. Van egy-két olyan ötlete, ami csak tehetséges embernek juthat eszébe.

Haarsányi Zsolt