Az ember, ugyebár, gerinces állat, már tudniillik testi értelemben, s az első gerinces állatok vízben, az ősi tengerekben jelentek meg, emberré fejlődésük vagy már magában a vízben vagy legalább is mocsaras talajon, ős lápokon, szóval meleg égöv alatt történt. - Bocsánat, hogy legnyájasabb olvasó nőimet ilyen latyakos helyre vezetem, de hisz az idei divat kicsiny lábaikra oly kitűnő kaucsuk páncélos hajókat szerelt, hogy bátran jöhetnek velem! -

Az ember tehát szőrme-takarótlanul, meztelenül tette meg az első lépéseit a világ történelemben s bizonyos, hogy első ruhája, ha ugyan fejbe tűzött dísz vagy mellen lógó kagyló ennek nevezhető, abból a hajlamából került testére, amely a művészeteket szülte, díszítő, vagyis kifejezőbbé tévő hajlamából. Mikor aztán egy részük kényszerű okokból az egyenlítő tájékáról a mérsékeltebb övbe húzódott, magára rakosgatta az elejtett vadak bundáit. De miért? Nem azért, mert fázott.

Gondoljunk a római katonákra, akik csupasz combbal mászták meg kurta tunikájukban az Alpeseket, a tiroliak s egy szál bőrnadrágjára, az ázsiai sivatagokon húszfokos hidegben fedetlen mellel vágtató mongol lovasokra... Hanem azért, mert az állatbőr megvédte a zuhogó sárga eső, a zúgó vizek iszap-mocska, a ragadós sár, a hideg piszok ellen. A szőrös állatbőrről könnyebb lekaparni a sarat, tapadó vizes levelet, iszapot, füvet, a hideg őserdő ragadós szennyét, mint a porózus, könnyen puhuló és könnyen durvuló csupasz emberi bőrről.

Ruha tehát kétféle okból került az emberre, azért, hogy díszítse, s azért, hogy megvédje a szenny ellen.

Érveim mérgezett kalaptűjével e ponton kell a szemérem- és fázás elmélet vitatóiba döfnöm.

A divat, a népviseletek története s a primitív népek mai öltözködési szokásai mind mellettem szólnak.

Szemérmes-e, mondjuk, az a középkori férfi-trikó, amely szorosan a lábhoz feszüléséből származó bizonyos kellemetlenségeket apró szalagokkal külön fölerősített bugyorral akar ellensúlyozni, vagy napóleon tapadó chevalier-trikója, vagy az alexandriai görög nők oldalt bokától derékig hasított köntöse, vagy a Directoire merveilleuse-einek egy szál lenge görögös ing-ruhája, vagy a XVII. század kebel-duzzadás kirakatai, vagy némely néger törzs nőinek szabadon lengő szálú gyöngy-köténye, vagy a mostani hát-kivágások meztelenség-kontinensei, vagy a Karolinák leánya, akinek vállán piros gallérja lóg s egyébként teljesen meztelen testét cipőben, körös-körül széles övvel fedi egy zöld - festéksáv?

A török nő arcát nem a szemérem, de a hárem-tartó úr féltékeny tulajdonjog érzése takarja el. A Közép-Afrikában lakó arab nem szemérem érzésből burkolódzik burnuszába a meztelen néger mellett. A csíki havasok férfi pantalló nadrágban járó asszonya nem szemérmesebb a kalotaszegi lánynál, aki egy szál rövid pendelye fölött visszacsapja a belül tenyérnyi s mindössze egy vékony köténykét lógat maga elé. A sok szoknyás sváb vagy rákospalotai asszony sem szemérmesebb, mint a lapos szál szoknyát hordó szabolcsi lány.

Hideg ellen véd talán a nyakatlan, vékony női blúz, az áttört harisnya, a teljesen zárhatatlan római tóga, a hortobágyi csikós borjúszájú inge-gatyája, a szasszanida királyoktól örökölt eme pompás ruhadarab, amelyben - a milleneumi emlékmű előtt álló lovas-szobor tanúsága szerint - Árpád hazánk elfoglalására vezette hasonlóan öltözött népét, vagy a szarmata-harcosok bőr-pikkellyel rakott, tetőtől talpig borító trikója, ami alatt semmi mást nem viseltek?

Viszont, a legmelegebb vidéken, Indiában viselik a legszörnyűbb méretű, száz rétegből font kupolás turbánokat, s a XVIII. század magyarjai hétszeresen csavarták körül nyakukat vastag kendővel, a divat útmutatására, meleg nyárban is, s hordták a XVII. század előkelői a súlyos allonge-parókákat kopaszra borotvált izzadó fejükön. S a mostani társaságos összejövetelek, bálok fehér és színes női parókái?

Mit szólnak a hideget-meleget emlegetők a reneszánsz olasz fejedelmeinek, a magyar dísz-mentéknek nyárban is viselt prémjeihez s a XIX. század eleji férfi szellős, színes, s télen is viselt rendes nappali kabátjához, a frakkhoz?

Két engedményt azonban kell tennem:

Csakugyan hideg ellen véd a ruházat a sarki tájékok felé, az eurázsiai tundrákon, meg a Tűzföldön, csakugyan szeméremből ölti fel a közép afrikai néger nő a hold-változás bizonyos fázisaikor az egész termetét körülvevő sűrű sás-szoknyát, amiről is bővebben René Maran bájosan együgyű "véritable roman megre"-jéből a Batoualából értesülhet a szemérmes olvasó. - De az eszkimó, ha jég-kunyhójába vonul, anyaszült meztelenre vetkőzik a szőrös-bőr ruháját kiveti ajtaja elé a hóba ahol csonttá fagy élősdijeivel együtt, s Batouala felesége egyébként megelégszik a fügefalevél szimbólumával.

Ezt az engedményt kiszélesítve, a hideg s a szemérem (más nemű, mint a közkeletűen értelmezett) másodrangú tényezők voltak a díszítő hajlam s a szenny ellen védekezés mellett az ember felruházásában.

Ma is, legfedetlenebb a legkönnyebben tisztogatható kéz és legvédettebb a legnehezebben hozzáférhető hát, a cipő piszok ellen véd, a kalap inkább dísz. Szóval a mai viseleti szokások, darabok egy részén is a díszítő hajlamból való, más részén a tisztátlanság kerüléséből való eredetet láthatjuk.

A meleg vidéken élő ős-dandy és ős-delnő tehát, mivel ott könnyebben leolvad róluk a mocsok, mint később hidegebb vidékre húzódott társaikról, díszítő hajlamból kezdték széppé öltöztetni - a fejüket.

A fej volt az ős-divat első gyakorló tere, akárcsak ma a primitív népeknél, akik hegyesre köszörülik minden fogukat, vagy szép hullámos vonalú vastag ráncokat tetoválnak rájuk, vagy kerek fadarabot illesztenek megnyújtott alsó ajkuk elevenjébe, vagy fa-bajuszt dugnak orruk alá a bőrbe, vagy laposra nyomják a homlokukat még a puha csecsemő-csonton. Ez az orron függők, fülön függők, haj-borzolások és tornyozások arany szakasza.

Későbbi fejlődés a test többi részeinek díszítése (öltöztetése?) amiben, Poiret és Paquin mesterek nem ügyetlenebb elődje az ős-szabó: a tetováló festékes tű. Sok munkája lehetett. S alkotásai évtizedekre szóltak. Rajz és ábra került a karra, lábra, hátra, mindenhova, ahova csak a tetováló Paquin szeszélye akarta.

Nem lehetetlen ezek szerint, hogy Ádám fél feje haját rozsdavörösre festve, másik felét feketén hagyva (közép-választékkal!), orrába fa bajuszt dugva páváskodott Éva mellett, akin a legújabb tetováló divat szerint böködött éden-kerti belépő feszült a szó legszorosabb értelmében.

A hidegebb vidékekre került testvérek, ezeknek a díszítéseknek nagy részért elhagyva, állatbőröket öltöttek magukra, ki jobb vállára, ki a balra, ki a derekára. Ha a déli tetoválás a mai francia divatra emlékeztet, úgy ez az északi viselet határozottan angolos jellegű.

Mikor aztán a primitív család törzsekké, klánokká tágul s nagyobb embercsoportok változtatnak egyszerre lakóhelyet a folyamok mentén ide-oda, de leginkább a tenger felé húzódva, észak és dél érintkező vonallá (ami körülbelül a Földközi tenger mindkét partja), ahol összetalálkoznak a röviden úgynevezett, Tetoválók és Állatbőrösek, a nagy latin tenger vizéből új istenség kel ki, a szeszélyes Divat, mert a déliek megismerkednek a nekik szükségtelen, tehát szépnek található északi öltözködéssel s az északiak a számukra haszontalan, tehát gyönyörűnek mondható déli cicomával.

Ez hipotézis. Ne ítéljenek el érte! Ha szabad olyan kis haszontalanságról, mint a Világ keletkezése, sejtelemből elméletet ki kantlaplacekodni, szabad a divat végtelen fontosságú problémájához is hipotézis fellobbanó gyufaszálával közeledni.

Végeredményben a Tetoválók és Állatbőrösek keveredéséből egy új emberfaj, a Homo ornans, a divat-teremtő áll elő. Az Állatbőrösek és Tetoválók öltözködési módját ki tudja, miféle kiváló ős-lélek állapította meg a maga képére, s azóta sem változott.

A Homo ornans, az e két módot egyesítő, az alig megszületett divatot nyomban megváltoztatja, mihelyt lelkében valamely fordulat, az örök alap valamely kilengése esik meg. A divat tehát az ember testi megjelenési formájának a lélek változásaihoz mért s tőlük függő folytonos változása. A lélek pedig az anyagi kultúrában legelőre haladottabb ember-csoportoknál változik gyorsabban és folyton s így divatról is csak ezeknél lehet szó.

De Homeros s Shakespeare is nem királyi mulattatók voltak-e csak...?

Laczkó Géza