Az utóbbi időben az „átkos liberális berkekben” csakugy, mint a fajvédő és hazamentő konventikulumokban sürün emlegetik Erekl Károly és Szabó Dezső nevét. Van is ok erre elég. Az első bucsut mondott Wolff apánknak, a második levelet közölt az egyik destruktiv lapban és ebben a levélben mintha hamut hintett volna a fejére mindazért, amit a „kurzus” megszületése óta, amelynek egyig legfürgébb és leghangosabb bábája volt, tette, irt és mondott. Talán szabad egy harmadik véleménnyel is előállíni a berkek és konventikulumok nézeteltérésében.
A doktor úr multkor, hogy találkoztam vele, elpirulva és izgatottan beszélte:
- Képzelje mi történt velem?
- ????
- Az éjjel kiraboltak.
- Ne mondja. Hogyan történt a dolog?
- Hajnali félhárom felé mentem haza….
A Ferenc József-hidnál elém állott egy hatalmas, tagbaszakadt legény. Megálljon csak, mondta. Hát megálltam. Hoci azt a bugyillárist, folytatta. Most már megijedtem. Egyedül voltam azzal a haramiával, sehol egy teremtett lélek.
- Miért nem szaladt el?
Lenézően tekintett reám erre a kérdésre.
- Látszik, hogy még sohasem rabolták ki.
Nem ugy megy az, hogy: elszaladni. Annak a betyárnak rettenetes marka és borzasztó lába volt. Egy-kettőre utolér és bedob a Dunába. Nem akartam „egyéni akció” áldozata lenni.
- Hát mit csinált?
- Alkudozni próbáltam vele, hogy én is szegény ember vagyok ami tetszik tudni, igaz is, hogy összevissza kétszáz koronám van.
Aszongya: ide vele! Mit tehettem, odaadtam. A rabló elvette és a maga zsebéből kivett tíz koronát. Itt van barátom, mondja kapupénzre jó lesz. Elfogadtam. Gondoltam ezzel is kevesebb a károm. A haramia azután szó nélkül, lassu léptekkel tovább ment.
- És maga most sem kiáltott?
- Nem mertem kérem. Visszajön a nyomorult és megfolyt. Én is, miután barátságosan elköszöntem, mint aki jól végeztem a dolgomat, folytattam az utamat.
- Hiszen akkor egészen szépen végződött a kaland. Adjon hálát az Istennek, hogy így történt.
- Hálát is adok, de még most is kiver a verejték, ha rágondolok erre az éjszakai találkozásra.
Azóta ismerőseink körében sokszor hallottam a doktor úr kirablásának történetét, de mindig megtoldotta valamivel. Dicsérték a doktor urat, hogy milyen bátor, milyen merész legény, aki bizony nem veszti el a fejét. És nem is hinné az ember, hogy mekkora az ereje!...Nem értettem a dolgot, de nemsokára a nyitjára jöttem. Nagyobb társaságban ismét találkoztam a doktor urral, aki éppen kirablása történetét adta elő:
- Első pillanatra meghökkentem a vállas utonállótól, de azután hirtelen nekiugrottam, öklömmel az arcába vágtam ugy, hogy megtántorodott. Elfuthattam volna most, de gondoltam, ha már belekezdtem, végig csinálom. Rákiáltottam: bugyilláris kell neked, gazember, bugyilláris? Lódulj, mert rögtön bekisérlek. De nem ijedt meg. Én sem. Birkózni kezdtünk, eközben benyult a zsebembe, kivette a pénztárcámat kétezer koronával, azután a nyakába kapja a lábát és elszaladt.
Oda voltam a meglepetéstől. Félrevonultam a doktor urral, de nem szólhattam egy szót sem, már rákezdte:
- Köszönöm szépen, hogy nem tetszett közbe szólni, de hát tetszik tudni…az opportunitás…

Hányan vannak, akik nem ilyen egyéni és kisjelentőségű, de sulyos és az egész országot érintő dolgokban – az emberek feledékenységére spekulálnak és sajnos, jól spekulálnak.
Ez a világ sorja…