Hová? Ahol már kezd megjönni az esze. Amikor kialussza egy három évig tartó garázda részegség mámorát, megdörzsöli vérbeborult szemét, révetegen körülnéz és végre tisztán kezd látni. Mint az alkoholmérgezett a bortól, ugy undorodik gonosz és stupid jelszavaktól, amiket jól megpaprikázva, kancsóstól töltenek a szájában. Mindnyájan leittuk egyszer magunkat sárga földig, gondoljunk arra az estére, amikor fölébredtünk a nagy dinomdánom után.

Nyujtózkodik Magyarország, tisztul a feje és első érzése a nagy utálat azok iránt, akik az alpári duhajkodásban, teste- és lelketölő korhelykedésben cimborái és vezérei voltak. Csak a vak nem látja, milyen resignatio és unalom fogadja a kurzus elcsépelt szólamait, a rekedt, vinkóizü hangnak mily, szük körre szorult a visszhangja. Elkeseredett, mostoha sorstól kissé elvadult, nem is ok nélkül türelmetlenkedő osztályok és foglalkozási ágak resonálnak még olykor gyülésekre összecsődítve arra a demagógiára, amely babonásan hasonlít a Károlyi-rezsim végnapjaiból emlékezetes bolsevista szárnypróbálgatáshoz.

De ez a köztisztviselőtömeg is bus magyarságában a Petőfi vágtató juhászára emlékezetet, - elkeseredésében mi telhetett tőle? nagyot ütött botjával a szamár fejére. Egyébként az ország közönnyel olvassa a parlamenti kakasviadalok amugy is élvezhetetlen leirását, a földreform az egyetlen probléma, amelynek rendkívüli jelentőségét érzik az érdekeltek éppen ugy, mint akiknek az ország földjéből csupán hat lábnyi sirhelyre van reményük.

Magyarország végre eljutott odáig, hogy külpolitikai elhelyezkedése mellett minden más kérdést szürkének, efemernek, haszontalan locsogásnak lát. Bethlen utja föllebbentette azt a fátyolt, amellyel mint halotti lepellel takarják le a szemünket, hogy ne lássunk tovább a Pekár vagy a Wolff orránál. Most már tovább látunk és nyilvánvaló, hogy nincs az a világnézeti humbug, amely Magyarországnak gazdasági értékeket biztosítana akár a nagy, akár a kis ántántnál.

A másik tanulság, amit egy fegyelmezetlen és a józan ész szavát tulüvöltő koncert valóra válni hazaárulásnak minősített: Páris, oh magyar ábrándok! a magyar ügyet Prága, Belgrád szemüvegen át nézi, tehát az ország addig a nagy ántántnál mit sem érhet el, amig a kis ántánttal valamely, formában meg nem egyezik. Ami annyit jelent, hogy Benes és Pasics fontosabb tényezők számunkra, mint Millerand, Poincaré, Briand, Baldwin, Robert Cecil vagy Mussolini. Ez a keserü pirula, amelyet az előkészítetlen közvéleménynek előbb-utóbb le kell nyelnie. Ha két év előtt lenyeltük volna, ma már megemésztve, régen tul volnánk a keserüségén.

Egy, vak handabandázó, irreális politika azonban, utját állotta minden józan realitásnak. Most, mintha derengene. Délibáb, lidércfény, napfölkelte!