Petőfi

1923 | Július

Petőfi költeményei között, a tőle kihagyottak sorában, van egy dévai humorral megírt vers egy megcsalt ifjú férjről, egy házasságtörő menyecskéről és papról s az égből földre szálló istenről, ki felkapaszkodik a pap ablakán s a látottak után a pap pokolra juttatásának ígéretével vigasztalja meg a kétségbeesett férjet. Címe: Legenda.

Minden magyar versolvasó ember kis-gyerek kora óta ismeri ezt a Petőfi-költeményt, mely obszcén tartalmával erősen kirí a többiek közül, de keletkezéséről, tudtommal, eddig senki sem írt, pedig ennek a pajkos legendának igen érdekes háttere van.

Mikor Petőfi 1844 februárjában, Debrecenből pest felé tartván, több napi havas esőben való keserves kutyagolás után "betért Egerbe", az Athenaeum által már szintén poétává avatott Viparina-Tárkányi Béla s az egri papnövendékek szíves barátsággal fogadták. A kispapok az ifjúság tiszta-éles ösztönével érezték meg a kopott vándor verselőben a költői lángelmét, aki két napi ott-időzése alatt (régi följegyzések ma is tanúskodnak róla) olyan forró ünnepi hangulatot varázsolt az ó szemináriumi falak közé, amelyen azóta aligha szentelhette meg a magyar papnövendék termeit.

A hálás teológusok fiatalos szeretettel fogták közre, a verselő-szavaló Petőfit s az "egri bércek jó borát" frissen töltögették poharába. Hogy a szomorú, kietlen gyalogolás után Petőfi is mennyire élvezte az egri órák nyújtotta testi-lelki jólétet, két hónappal később kelt Tárkányihoz írt levélből olvashatjuk. "Óh, Béla barátom! de szép napok voltak, melyeket körötökben töltöttem: istenemre, sohasem feledem."

Csakhogy ezeknek a szép napoknak lett egy bökkenője. Amint ugyancsak ebből a levélből értesülünk, Petőfi Egerben szavát adta rá, hogy az Esztergom megyei áldozat poéta Sujánszky Antal szerkesztette őrangyalba ("vallásos almanach korunk gyöngéd hölgyeinek szentelve") határidőre szállít egy legendát. Azonban a Legenda sehogy sem ment: "Bizony isten annyit törtem rajta a fejemet, hogy no! és csak egy kukkot sem tudtam összeeszkábálni...azaz hazudok, mintegy negyven sor meg van bizony abból, de itt aztán a ne-tovább! Már más valami tárgyat keresek, és ha csak lehet, elkészítem a határideig, mert amellett, hogy szavamat adtam, miszerint az Őrangyalba dolgozom, igen nagy örömömre válna veletek, derék ifjak! egy mezőn fölléphetni..."

Bizonyosra vehető, hogy a derék Tarkányi erre az újra biztató április végi levélre nem csak válaszolt, hanem sürgette is a költőt a legenda megírására. Sőt az is igen valószínű, hogy egy darabig Petőfi is noszogatta magát szava beváltására, de az Őrangyal almanach annyira nem neki való "mező" volt, hogy minél jobban haladt előre az idő, annál kellemetlenebbül érezhette magát, ah eszébe jutott a rá-kényszeredett kötelezettség. Petőfi 1844 nyarán már mélyen bennjár a francia irodalomban. Hugo, Béranger, a francia forradalmi eszmék az idői zászlóvivői állandó olvasmányai s ez az eszmevilág nagyon messze esett a gyöngéd hölgyek vallásos almanachjának gondolat- és hangulat körétől.

A költő addig hánykódott-kínlódott a ránehezedett ígéret miatt, amíg egyszer csak egy bosszús, káromkodós hangulatban diákosan röhögősre fintorul az arca s megírta a legendá-t, amelyet aztán bajosan ajánlhatott volna föl az Őrangyal-nak. Petőfi a Legendá-t, mint "tegnap írtat" 1844. október 20. táján küldi el régi aszódi barátjának, Dömök Eleknek (I. Petőfi összes művei, Havas-kiadás, VI. kötet.)

Nagyon gyanakszom ár, hogy ez a Csokonai-szellemű Legenda akkor ötlött Petőfi eszébe, amikor a honderű 1844.okt. 19. számában az Őrangyal-szerkesztő Sujánszky Petőfihez c. versét olvasta. Ez a vers talán éppen a legendára váró szerkesztő hódolata volt, de Petőfi teljes félreismerésével íródott. A már demokratikus vizeken evező Petőfi szörnyen botránkozhatott ezen a régi frázisokban bővelkedő, tartalma szerint is avas rímelményen, mely Petőfit mint az "Istenért, királyunkért" "tiszta lánggal égő" ifjút tűnteti föl.

Hogy milyen visszás hangulatban olvashatta Petőfi ezt az öt dicsőítő pisztolyát, az 1845. tavaszán írt Úti jegyzetei éreztetik, mely írásában sértő megvetés hangján aposztrálja Sujánszky nevét. A Pesti Divatlap 1844. okt. 27-i számában megjelent nyilvános "kérelem Benőfy úrhoz" (hogy az más álnevet válaszon, nehogy egriekkel való teljes szakítás jele, mert Brujman-Benőfi Soma is ott kellett hogy legyen a Petőfit ünneplő egri kispapok között (Szinnyei szerint 1845-ben szentelték pappá Egerben.) A legenda hangulat körébe vághatott a Pesti divatlap okt. 20. számában hirdetett A pokol titkai c. Petőfi vers-ciklus is, amely azonban csak nem maradt s nem jutott el a megvalósításig. Vahot Imre szerint: a cenzúra miatt.

Petőfi semmi esetre sem szánta a Legendát a nyilvánosság elé, de - amint ez a nagy poéták minden írásával történik - ez a házi szórakozásra készült vers is belekerült költeményei gyűjteményébe. Gondolhatni, mennyire szíthatta ez a vers a régebbi klérus Petőfi-gyűlöletét. Binder Jenőtől a kiváló irodalom történésztől és folkloristától tudom, hogy Haynald Lajos, a nagy műveltségű kalocsai bíbornok-érsek, Liszt és Munkácsi benső barátja, annak idején a méltatlankodó fölháborodás hangján utasította vissza gróf Károlyi István kérelmét a Petőfi szobrára való adakozás iránt.

"Egy krajcárt sem adok ennek a hitvány firkoncnak az emlékére, aki egyházamat és az Isten szolgáit olyan aljas módon támadta meg," - valahogy így hangozott a Haynald levele, melyet előbb említett jó barátom saját szemével olvasott. A Legenda ébresztette dühös ellenszenv törhetett ki a simulékony és engesztelő természetű főpapból, aki különben semmiképp sem volt híjával a művészi érzéknél.

Pedig hajdan s a vele tartók a kérdés értelmében óriási módon tévedtek, mert legenda ide, legenda oda. Petőfinél isten félőbb, istenhívőbb, isten szeretőbb ember a XIX. században nem járt a magyar glóbuszon.