*

A zseni legfőbb jellemvonása az, hogy új életformát alkot. Az életjelenségek tömkelegéből kiválaszt, elkülönít egyes csoportokat, azokat új megvilágításban kapcsolja össze és önmagukban élő, lezárt egységekké alakítja. Minden zseniális műre áll laplace megállapítása a fölfedezésekről, amely szerint azok lényegükben nem egyebek, mint különválva élő ideák összekapcsolási.

Az ember lelki életének melyik részében fészkel azonban az a képesség, amely termékenyen össze tud kapcsolni olyan jelenségeket, amiknek összefüggésére azelőtt senki sem gondolt. Az értelmiség a dolgoknak tisztán alaki kapcsolatait ismeri föl s önkategóriáinak határain túl nem mehet. Az ösztön viszont egyes jelenségekre vonatkozik s bár a természet legmélyebb titkaiba be van avatva, mégis azokról számot adni csak akkor tud, ha már értelmiséggé tisztul, szóval ha már a természettel való közvetlen kapcsolatait elvesztette.

Marad a lelki életnek az az oldala, ahol a képzeletet, az emlékezetet, az érzelmeket szoktuk emlegetni, szóval az a terület, az általános és - hangsúlyozom - egységes ideg életnek azok a megnyilatkozásai, amelyekben az érzékekkel közvetlenül összeköttetésben lévő lelki élet az öntudat és az értelmiség gyámságát csak viszonylagos mértékben szenvedi. Nevezzük egyszerűen képzeletnek a lelki élet effajta megnyilvánulásait. A képzelet az, ahonnan minden fölfedezés, minden új élet értékelés és minden új művészi forma kiindul.

Descartes racionalizmusa, Kant tér és időtana, Schopenhauer akarat és jelenség elmélete, Taine faj és környezet teóriája, Gobineau épp úgy, mint a Belvederi Apolló, a Milói Venus, Aischylos Perszája, kezdetükben mind vissza vezethetők egy-egy az életből a képzeletbe hullott csirára, amely ezt mozgásba hozta, ennek minden erejét magába szívta s addig nem hagyott neki békét, míg valami formában föl nem dolgozta azt. Kezdetben tehát a fölfedező tudományok és a művészi alkotások ugyanazon oknak következményei.

A képzeletnek ezt az első megmozdulását nehéz meghatározni. A legtöbb alkotó talán maga sem emlékezik rá. Kinek-kinek képességei és hajlamai szerint más és más a fogalma a képzeletnek erről az ihletett állapotáról. A görögök szent őrületnek, mániának hívták. Egyes tudósok olyan valaminek érzik, mintha hályog hullt volna le szemükről. A költők rendszerint keblüket kitágulni érzik s belsejükből ritmust vélnek előtörni, amelynek a természetével maguk sincsenek tisztában. (Arany János Szemere Pálhoz írt egyik levelében erről tesz említést.)

Egyes drámaírókban egy-egy hangsúly, egy-egy szó - nagy összeütközések sűrített kvintessenciája - mozgatja meg a képzeletet. Álomképek, hallomásuk és látomások nagy szerepet játszanak. Szóval mindenkinél egyéni élete természete szerint jelentkezik az ihlettség pillanata. Gobineau azt hiszem akkor "látta" meg fajelméletét, amikor Észak-Lengyelországban egy zsidóval találkozott, akinek ősei már két század óta éltek észéki klíma alatt s aki mégis oly napbarnított volt, mintha napokkal azelőtt süvöltötte volna le a palesztinai napfény. De ez csak egyéni föltevés.

Nem is az a fontos, hogy az alkotó képzeletbe milyen csira hull be, hanem az, hogy ilyen egyáltalában hatással van rá. Az ihlettettség állapota a fontos, amely rendszerint nem is esik össze a művek megírásával, hanem az alkotó léleknek állandó állapota s annál nyilvánvalóbb mennél inkább több ágazatú és kisebb életformákra szaggatottabb a zseni működése.

A tudósoknak rendszerint egy-két "ideá"-juk van, amely azután a képzeletből átmegy az értelmiség, a gondolat világába s ott olyan épületet készít magának, hogy benne az eredeti képzeleti csírát megtalálni igazán, bajos volna. A költőknél és művészeknél azonban ez az állapot szemmel láthatóbb, mert náluk az elágazódás területe az érzelem, az emlékezet, a hangulat, amelyek az élettel állandó érintkezésben vannak s így mindig új és új megtermékenyülésre képesek.

Minket e helyen elsősorban a művészi képzelet ihlettettsége érdekel. Minden művészi alkotásban a képzeletnek egészen sajátságos érintkezését figyelhetjük meg a külső jelenségekkel, egy heves, mámoros, intuitív elmerülést bizonyos dolgokban s e hirtelen támadt mag körül kristályosodnak ki a jövendő mű részletei. Az életből a képzeletbe került csira organizálódni kezd. A jövendő alkotás embriója a képzelet méhében a fajfejlődés vázlatos képét írja le.

A műfajok - a megvalósult élet organizmusok - tehát már a csirával szoros összefüggésben vannak s az első impresszióban adva vannak a műforma vonalai éppúgy, mint a magban a fölnövekedő tölgyfa lendület lényege. A műfajok keletkezésükben mind visszavezethetők ős és kezdetleges vázlatokra - gondoljunk csak a homéroszi eposzra, a görög drámára - s ezek a fejlődési fokozatok átsuhannak minden alakulásban lévő művön, természetesen a megfelelő műfajok vagy művészet nemek keretein belül.

Ha a kor uralkodó műfajai s az író képességei szerencsés összhangban vannak az organizmust kereső csirával, a fejlődés gyorsan és tökéletesen történik, ha nem, forma egyenetlenségek (drámacsira regénnyé lesz stb.) vagy anyaghatár túllépések következnek be (a festőiség vagy zeneiség irodalommá kényszerül.)

F. Baldensperger, aki újabban behatóan foglalkozik az alkotás titkaival (La littérature. Création. Succes. Durée) érdekesen figyeli meg, hogy azok a vallomások, amelyek valóságos irodalmi művek genezisénél összegyűjthetők, körülbelül mind mozgást, hullámok áttételét hozzák föl okul, amelyek úgy látszik, minden új és láthatatlan organizmus születésének szükséges előfeltételei. Valószínű - mondja - hogy a természet, amely vibráció útján gyúrja át az anyagot élő formává, az emberi szellemmel hasonlóképpen jár el.

Hogy milyen természetű hullámzások keltik föl a képzelet ihlettettségét, azt majd Petőfi zsenijének vizsgálatánál látni fogjuk. Egyre csak azt akarjuk hangsúlyozni, hogy bizonyos, az érzékeken át beszivárgó hullámzásokra (fény, hanghullámzások stb.) van szükség, hogy a képzelet kombinatív képessége erőre kapjon. Ez a ritmus olyan külsőség, amely azt a lelki folyamatot kíséri, amikor a képzelet az élet jelenségekkel titkos és alig kifürkészhető ölelkezésben összeforrad.

Hogyan és miért származik ebből az összeforrásból új életforma? Mert azt tagadni nem lehet, hogy a művészi alkotások életjogot nyernek és sokszor jelentősebb hatással vannak a társadalom élet alakulataira, mint a valóságban létező nagy egyéniségek. A költői képzelet által életre hívott alakok élő elevenségét érzik elsősorban maguk az alkotók.

Csokonai Vitéz Mihály ijedten fut ki dolgozó szobájából, mikor a képzelete által teremtett alakokat megpillantja, Balzac a Comédie Humaine hőseiről mint élő ismerőseiről beszél, Flaubert gyomorémelygést kap, mikor Bovary asszony mérgezési tüneteit leírja, Turgenyev Barsarovot, képzelete egyik alakját, modorában, sőt szavajárásában is utánozza, Gogol megünnepelte a Holt lelkek egyik női alakjának születésnapját. Petőfi Csapó Etelkába csak akkor szeret bele, mikor a ciprus lombokba beleképzeli alakját.

E tekintetben rokon Lamartine-nal, aki eszményképeiért valójában csak akkor rajongott, ha már költeményeiben visszacsengő emlékképek voltak. Viszont a költői képzelet szüleményei az élőknél is igézetesebb erővel hatnak magára a társadalmi életre is. Ki tudná képzelt alakoknak - mondjuk csak Hamlettől kezdve egészen Mme Bovaryig - családfáját összeállítani? Ki tudná például a Jókai-alakoknak közéletünkre való hatását, amelyről egyszer Ady Endre írt, minden egyes élő elágazódásában kimutatni?

Az tehát kétségtelen, hogy a művészi képzelet élő alakokat teremt, de honnan veszi azt a titkos erőt, amely organizmusok megteremtésében egyes-egyedül a természet sajátja?

A művészi képzelet mélyén bizonyos alkotó ösztönt kell feltételeznünk, amely teljes ellentétben van az értelmiséggel. Az alkotó ösztön a nagy életfolyamatnak (Bergson: élan vitale) egyik szemünkbe szökő képe. Működését nyilvánvalóan látjuk, de lényegéről kevés fogalmunk van. Annyi megállapítható, hogy szüntelenül keresi a maga megnyilvánulási formáját: az egyedisége, amellyel egyes egyedül léphet, az élet színpadára. Azontúl semmivel sem törődik. A létrehozott forma boldogulása már nem érdekli. Újra és újra csak életet akar adni, mert alaptermészete az örök, nyugtalan feszültség, mely pillanatnyilag csak a forma termelésben nyer kielégülést.

Ez a nyughatatlanság gyötri egész életén át Michelangelot, aki csak hosszú élete végén tud menekülni alkotó ösztöne nyűgétől, ez üldözi Petőfit városról-városra, egyik pályáról a másikra az Alföldön keresztül és a hegyek közé, mintha ez az ösztön eleve tudná, hogy isten hordozójának pár év alatt az élet valamennyi nagy problémáját közvetlenül meg kell élnie, ez a nyugtalanság gyötör végül minden művészt, aki az alkotó ösztön egész fénykévéjét őrzi magában s dolgozza művészetté és minden hétköznapi embert, akiben a zsenialitásnak egy-egy odatévedt szikrája pislákol s hiú életmegrontó álmodozása csábít.

Ennek az alkotó özönnek legnagyobb ellensége az értelmiség, amelynek feladata az életformák megőrzése. Az értelmiség nem tudta belátni az életfolyamat létjogosultságát. Rá nézve a világ csak véges formákban, kategóriáinak mértani képleteiben tükröződik. Minden újat tehát amelyet az alkotó ösztön erkölcsi, szellemi és művészei téren alkot, az értelmiség ösztönös makacssággal vet el s fogalma sincs arról, hogy ezt ugyancsak az alkotó ösztön teremtményeinek nevében teszi, csakhogy régebbi s általa konzervált teremtményeinek nevében.

Az alkotó ösztön nagy küzdelmet vív, valahányszor az értelmiség szűk korlátjait keresztül akarja törni. De végül is keresztül töri, mert ez az élet nagy törvénye, ez az élet ontó Természet és az egyéni formákhoz ragaszkodó Emberiség örök, eldöntetlen küzdelme. Ösztön és Értelem, Természet és Emberiség végső elemzésben az Életnek, kettős arca.

Minden élet nemcsak fönntartja magát, hanem életet is ad, tehát nemcsak értelmiség, hanem ösztön is. Valószínű, hogy az élet absztrakt értelemben fogalmának csak akkor felel meg, csak akkor teljesül ki, ha kettős arca eggyé válik. És az emberi életre gondolva itt merül föl a két fő motívumnak, az értelmiséget képviselő férfinak s az ösztönt megtestesítő nőnek a jelentősége.

A féri az életet fönntartó: az értelmiség húsedénye. A nő a Természet cinkostársa: az életadó. A férfi egyedül áll a Természettel szemben, amelyet meg akar hódítani. A nő saját testében a természet misztikumának színpadát érzi. A két nem, amint az O. Weninger óta s előtte is bizonyították, nemcsak különös sejtek összetétele, de természetszerűleg külön lelki jelenség is. Női sejtek épp úgy beszivárognak az öröklés útján a férfi testbe, mint e sejteknek megfelelő lelki meghatározottságok ideg életébe.

Az életadás ténye a nőnél oly fontos sejt-komplexumnak a következménye, hogy ennek számtalan kihatása van lelki életére is. Nevezzük az életadás sejt összetételekben és lelki életben egyaránt fölbukkanó összetettséget materinizmusnak. Ha minden örökölhető, vajon nem örökölhető-e a materinizmus is? A férfi szervezetbe belekerülhet egy maternizmus, amely fizikai úton nem boldogulván, át csak a lelki élet terére, de itt is csak azt csinálja, amit testileg tenne: szellem organizmusokat, élő formákat termel. Ha ezt a gondolatot elfogadjuk, sok mindent megértünk, ami eddig a zseni magyarázatánál rejtélyes maradt előttünk.

Az alkotó képzelet mélyén rejtőző maternizmus megtermékenyül az élet jelenségekről és organikus szellem lényeket alkot. A természetben semmi sem megy kárba. Az eltévedt maternizmus végeredményében ugyanazt a célt szolgálja, mint az anyák, az élet fenntartását. Mi lenne az életből, ha a művészek, az örökös anyák, nem csillogtatnák meg szemünk előtt mindig új és új világításban? Az értelmiség útja, végcélja: a sír, amelyben az egész világ beletemetkezik. A művész ösztön útja, végcélja: az örökös Írisz-fátyol, a jelenségeket ezer színre bontó szivárványkép, amely az élet fejlődés vonalát a végtelenségbe nyújtja.

A maternizmus-elmélet szerint tehát a zsenilélek összetételében a legfontosabb meghatározó elem: a képzelet mélyén meghúzódó, öröklött maternizmus. Erre a gondolatra legelőször Schopenhauernél jöttem. Schopenhauer művészlélek, akinél az élet jelenségek megtermékenyítése nagyobb zenei mű épp úgy lehetett volna, mint ahogy új élet szemlélet tartalmazó bölcseleti mű lett.

Schopenhauer határozza meg először a művészi "idea" lényegét, amiben az alkotások genezisének finom lélektani elemzését adja, de magára az okra nem mutat rá. Élete azonban bő anyagot szolgáltat arra, hogy ezt az okot megkeressük. Feljegyzéseiből közöljük azt a részt, amely élete fő művére, a Die Welt als Wille und Vorstellunkra vonatkozik:

"Kezeim közt vagy helyesebben szellememben nő egy mű, egy Bölcselet, amely etika és metafizika akar lenni együtt. Idáig e két tudományt épp oly helytelenül választották ketté, mint az embert lélekké és testté. A mű nő, erősödik apránként és lassan, mint a gyermek az anya szeretetben, nem tudom melyik része alakult ki előbb vagy utóbb, épp úgy, mint a gyermek az anyaméhben. Részeként, tagonként veszek róla tudomást, azaz így jegyzem fel őket, nem törődve miképp idomul majd egésszé: mert tudom, hogy mindez egy alapból fakadt.

Így áll elő egy organikus Egész és csak az ilyen mű élhet. Én, aki itt ülök, amelyen vagyok s ahogy a barátaim ismernek, nem tudom megérteni a mű keletkezését épp úgy, mint az anya nem tudja miként fejlődik testében gyermeke. Csak figyelem a dolgot s mondom, mint az anya: megáldattam. Szellemem az értelemmel és az érzékekkel szívja táplálékát a világból. Ez a táplálék a műnek testet ad. De nem tudom hogyan s nem tudom, miért éppen nálam s miért nem más embereknél, akiknek szelleme ugyanazt a táplálékot szívja" (Nachlass IV. 338.) Schopenhaueréhoz hasonló intuitív megfigyelést többet idézhetnénk más alkotó írók írásaiból.

De mindezek csak képletes, metaforikus elképzelések. Egyiküknek sem jutott eszébe, hogy Férfiséget és a Nőiséget mint meghatározó erőt vegyék föl, amelyeknek a szellemi élet kialakulásában éppen olyan fontos szerepük van, mint a fajnak, a környezetnek stb. elvont értelemben föl kell tételeznünk éppúgy abszolút férfiséget, mint nőiséget. Ezek az abszolutumok a valóságos életben ritkán Weininger e tekintetben sok érdekes eszmét vetett föl, de éppen a zsenire vonatkozó részben teljesen hamis nyomon jár.

A nemek teljessége az egyénekben összegezve és törvényszerűen nem fordul elő, mégis van maternizmus egyes egyénekben szinte kizárólagosan érvényesül s megközelíti ennek tudományos, absztrakt fogalmát. Föltehetjük tehát, hogyha ilyen nőiesség kerül egy családba, az ott az öröklés fokozottan a legmeglepőbb változatokat idézi elő.

Egy ilyen változat a zseni is, amikor a férfiúi lelki életben a öröklött maternizmus mély szakadékot vág s összhangot csak a művészetté differenciált életadásban tud elérni. Schopenhauernál például a maternizmus forrását nagyanyjában, Anna Renata Svermansban sejthetjük, akinek öröklött pszichéje három gyermeket idegbeteggé s boldogtalanná tett, míg végre Schopenhauerban apján keresztül zsenialitássá tisztult.

A zseniális lélek állapotot tehát úgy kell meghatároznunk, hogy az jellegzetes férfiúi tulajdonságok keveredése az abszolút maternizmussal. Ebből magyarázható a lángelme ideg életének minden gyötrelme, ebből vezethető le műveinek élő organizmusa, ez teszi érthetővé, hogy nőben ilyen lelki tünemény nem fordul elő (minthogy nála az anyaságban természetes utat keres) s végül innen, ebből a helyzeti bonyolultságból ered, hogy a zsenialitás általában nem örökölhető.

Kuncz Aladár