Mindez úgy történt, mint valami Wells-regény. Világraszóló hűhó és fülsiketítő nyüzsgés közepette gyárak, paloták, irodák, sőt városok emelkedtek a földből. Az egész életet egy új szín festette meg, mint a tintacsöpp a vizet. Az új mesterségben rejlő arany után olyan hajsza vetette magát, mint amilyen ezernyolcszáznegyvenkilencben új népvándorlás gyanánt egymás hegyén-hátán rohant Kaliforniába. Az új zarándok roham is ide vezetett.

A földkerekség mozi gyújtópontja a kaliforniai Los Angeles nevű csörömpölő ipari életének harmadik helyére tolakodott a rangsorban. Németországnak is a film a harmadik legnagyobb ipara. Még nálunk is soha nem látott lendülettel bontakozott ki az új ipar. Budapestnek száz év alatt mintegy tizenöt színháza vagy ezzel rokon intézménye született, de mozija tizenöt év alatt született száz.

És most itt áll ez a fiatal óriás, rettentően dagadó izmainak gigászi erejével, szemében a kis gyermekek tágra nyitottan álmélkodó tekintetével. Olyan meseszerű hirtelenséggel nőtt, hogy testi gyarapodásának füllel hallható és szemmel látható iramában nem ért rá iskolába járni. A teste nőtt, a feje vadul és kuszán zúgott. Most nagy, mamlasz testével beül a padba, ahova a lába nem is fér már. Kényelmetlenül feszeng a kisebb tanulókra szabott helyen, de fogékonysága éles és szomjazó.

Mi van eddig élete lelki élményeivel? Az ősi, malackodó filmek már kéz alatt is nagyon ritkák. Nem üzlet őket gyártani. A film, akárcsak a hirtelen sikerű, nagyon fiatal hadiszállító, néhány esztendő alatt elismertette magát a hivatalos állammal, amely tárgyalni kénytelen vele. A kölcsönös engedmények között természetesen az volt a legelső, hogy a film kénytelen volt elismerni a büntető törvénykönyvet. A betörési és gyilkossági filmeket ez taposta el.

Korán víz alá nyomott életerejük még ott bugyborékol az úgynevezett kalandor filmekben, de ezeknek a sorsa sem irigylésre méltó. Hogy az állam megtűrje őket, kénytelenek a detektívet szimpatikussá tenni, már pedig a dolgok mélyében az rejlik, hogy színdarabban a szimpatikus detektív fából való vaskarika. Ha a kalandor film meséje azt akarja, hogy a bűn leleplezője mennél ragyogóbb teljesítményeket mutasson fel, akkor mennél agyafúrtabbá és érdekesebbé kell tennie a leleplezendő bűnt, tehát magát a bűnöst is, akkor pedig egyenlő esélyek esetén feltétlenül a bűnös rokonszenvesebb, nem a társadalmi rend, és ezzel az egész mese felborul.

Ha pedig a kalandor a rokonszenves hős, akkor a mese minduntalan beleüti a könyökét a törvényekbe és hősét hatalmas gazságok, érdekes irtózatosságok helyett lagymatag szédelgésekkel tudja csak felruházni. Mind ebből az következik, hogy a törvényes rend fennállása a kalandor filmek számára sovány és nedvetlen talaj. A mozi flórának ez a virága ki fog pusztulni. Nem egyhamar, az igaz, mert olyan szívós, mint a bogáncs. Az élet ezt már így rendezi be: a szamarak eledele mindenütt meg tud teremni és a villámcsapás is kevés kárt tehet benne.

A mozi gépszerűségéből élő filmek dolga már nem ilyen egyszerű. A dolog természeténél fogva anyagszerűségnek is nevezhetjük ezt az irányt, amely a filmcsinálás hierarchiájában találja meg a maga legerősebb támasztékát, mert a filmgyárban nem az író az úr, hanem a rendező, ő pedig a maga mesterségének bravúrjai felé hajlandó hajlani a darab választásnál. És az anyagszerűség elve már művészi elv, vagy legalább is művészies. Van is valami vonzó abban az esztétikai felfogásban, hogy a tehetség abban a részeltben igyekezzék kiélni magát, amiben a legerősebb.

De akármilyen kevés ideje volt a mozinak arra, hogy saját magát meg keresse, egyet már megtalált magából. Azt, amire a művészet minden ágában előbb-utóbb rá kell jönni, hogy az anyagszerűség igen helyes kifejezési forma, de nem öncél. A Mit és Hogyan örök és állandó vitája ez, amely kell is hogy állandó legyen: ebből a harcból születik meg az egyensúly ritka pillanatainak esetében a harmonikus művészi. A mozinak most már sikerült a kell mellérendelt helyzetbe leszorítani az eddig tombolva ágaskodó Hogyant.

Ó igen, nagyon szép például, hogy a mozi vásznán a fakír bele tud menni a márványfalba, testetlenül átjutni rajta a szemünk előtt és a másik oldalon kijönni anélkül, hogy a szín egy percig is változnék. Ez frappáns és kitűnő. Azonban az a baj, hogy ez "Hindu síremlék" című mozi darabban történik, amelyben minden jó ízlésű ember csendes dühvel szemléli, milyen hallatlan, pazar épületek céltalan kincseit emelték egy badar gondolat ízetlen és cselédszobai alapjára.

Ezzel szemben milyen kedves és tehetséges volt annak a svéd rendezőnek az ötlete, aki egy intelligens és színvonalas filmtörténet meséje folyamán úgy ábrázolta becsípett öregúr hazatérését, hogy a színész maga délcegen, nyílegyenesen haladt az utcán, de a házsorok az útja mentén diszkréten ingadoztak.

A mozinak élnie kell saját isten adta lehetőségeivel, amelyek csak az övéi, de nem visszaélni. Eszközök ezek csupán. Csak az a kérdés minek a szolgálatában.

Fordítsunk egyet a kérdésen és térjünk vissza a mozi rövid történetének arra a hangos és feszült idejére, mikor az új jövevény vaskos, robusztus lépteinek zajára olyan kínosan szisszent fel a színház. Sokat vitatott és sebhez hasonló érzékenységű probléma volt akkor, mennyire árt a mozi a színháznak. Akadt rémült színigazgató, aki a lapokban a nemes fájdalom elégiáit adta közhírré és a hatóságok figyelmét idézte a méltatlanul megtámadott színművészet védelmére.

Ezt nem lehetett rossz néven venni, volt ezzel egy időben a mozi múltjának egy igen sötét pontja, az úgynevezett szkeccs, amelynek förtelme ma is felüti még a fejét kései hazajáró lélek gyanánt. Borzasztó műfaj volt, sőt műfajtalanság, hibrid és félművelt, mint a neve, amelyet a mozira éhesen ráugrott siserehad helytelenül használt és helytelenül honosított meg a magyar köztudat műveltségi fokának szégyenére. Mindez most már a múlté, a színigazgatók rájöttek, hogy a mozi rendkívüli szolgálatokat tesz nekik: olyan közönséget nevel, amely a mozi olcsó dedóját és elemijét kijárván, fejlődő igényeivel rákap a színházra is.

A bámulatos azonban most következik. A színházhoz képest a mozit dedónak és eleminek nevezni optikai csalódás. Pontosan meghatározva: a mozinak a színházhoz képest való alsóbbrendűsége csak ideiglenes, csak fiatal korának tulajdonítandó. Akik a színházi élet élén járnak és nyitva tartják a szemüket, a moziban már rég nem látnak ellenséget, a mozi jövőjében pedig alsóbbrendűt sem látnak.

A tétel új, mintha csak tegnap alakult volna ki. A mozi maga sem egyéb, mint színház. A színház maga sem egyéb, mint mozi. Ugyanazt csinálják már mind a ketten. Csak a közlés formájában való és a közlés anyagából eredő különbségek vannak közöttük.

Mint ahogy két ország határ bércéről egy tekintet mind a kettőt átfoghatja, éppen aktuális most az a pont, ahonnan jól le lehet látni erre a tételre. A Nemzeti Színház most újította fel a "Lear király"-t. Hevesi Sándor rendezése abból a dramaturgiai feltevésből indult ki, hogy Shakespeare látszólag szeszélyesen ugráló színváltozásai, amelyeket a szokványos mai színjátszás egy tizenhatodik századbeli ódon lángelme primitív ügyetlenségeinek vél, nem oktalan dolgok, hanem egy zseni saját egyéni nyelvét teszik a színpadra.

Ragaszkodott tehát a dráma eredeti szövegének jelenet beosztásához és ha már a Globe színház igen egyszerű díszletezési rendszerét nem honosíthatta meg, a legkülönfélébb drapériák, függönyök és falak agyafúrt beosztásával érte el, hogy minden apró - akár négy mondatnyi - jelenetet is külön játszatott, de nem hagyott ki és nem olvasztott más jelenetekbe semmi. A kísérlet azon az eredményen kívül, amelynek megbeszélése más lapokra tartozik, roppant érdekes hatással járt.

A Shakespearei erőtől lelke mélyéig megrázott néző - he could not help it - így kiáltott fel: mozi! Valóban az, tisztára mozi. Shakespeare színlapja azt mondja: tragedy, - mi filmregényt láttunk színpadon. De milyen hatalmasan istenien, mindent magával ragadóan áradót.

Ez a színházi előadás kiáltva hívja fel a figyelmet arra a bizarrul hangzó valóságra, hogy a legnagyobb színműíró színpadi technikája teljesen azonos a mozi modorával. a mese szálainak apró jeleneteken keresztül való egymásba szövése, az egy kifejtés felé haladó szálak váltakozó tagolása, nagy scčne "ŕ fairenek egy előző kis jelenettel való architektonikus alá építése, - mindez annyira filmszerű, hogy az ember elképedve eszmél rá: hiszen itt nem két mesterségről van szó, hanem egyről.

És ha erről a pontról nézünk vissza a mozgófénykép feltalálására, kiderül, hogy Edison huszonöt évvel ezelőtt egy új színpadot talált ki a színházak számára, csak nem vette észre. De hogy ezen a színpadon és a világ minden lehetséges színpadán hogyan kell játszani, azt egy angol színigazgató idestova háromszázötven esztendeje már megcsinálta. A mozgófényképet. Edison találta fel, de a mozit Shakespeare.

Maga a mozi hám-négy éve kezdi ezt észre venni. Két jelentős név írandó ide. A francia Ganceé és az amerikai Griffithé. Mind a ketten rájöttek, hogy színházat csinálnak színdarabbal, eleven színészekkel. Csak éppen nem magát az előadást adják át a közönségnek, hanem annak konzervált másolatát. Egyébként ugyanazt csinálják milliók számára, amit a plais royal, vagy a metropolitan Opera house ezrek számára.

A circenses e két faja, a színház a jelenlévő test és hús, a mozi a korlátlan díszletezés előnyével rendelkezik. A színház meg tudja adni a kimondott szó erejét, a mozi viszont olyan dolgokat, csinálhat a maga gép csalafintaságaival, amelyek mellett a színház a süllyesztővel és papírpelyhes havazással nagyon messze elmarad. De ezek a lényeg mellett nem is olyan súlyos különbségek. A Bánk bán Nemzeti Színházbeli előadása és a Bánk bán film alakja között kevesebb a dramaturgiai különbség, mint a színházi Bánk bán és egy kabaré tréfa között.

A mozi jövőjét ezek után a színházi analógia könnyítő segítségével lehet számba venni. A színház fejlődésének útja nyilvánvalóan a differenciálódás. Száz meg száz ok hat közre abban, hogy az ősi színházi magból, amely a dolgok kezdetén minden lehetséges produkciót magába ölelt, lassanként olyan intézményekből való kör osztódott, amelynek egyes pontjai, az operaház, a cirkusz, az orfeum, a tradíciós drámai színház, a kabaré - mind egyforma távolságra vannak a középponttól.

Ez az osztódás állandó és e pillanatban is lassan folyik tovább. Úgy a színházi vállalkozás üzleti céljai, mint az irodalom igényei egyformán osztó erők gyanánt szerepelnek. Most például hangosan kiált megvalósítás után egy szigorúan irodalmi színvonalú kamara színház, továbbá egy új stílusú, intim operett színház, amelyet az új, francia operettnek az el agott bécsi operett ellen indított harca tesz szükségessé.

Ezt fogja csinálni nyílván a mozi is. Az egyes mozik berendezése és intim volta, épületeik városrésze és száz egyéb komponens szerint különböző szerepeket fognak kapni. Lesz a triviális megdöbbentés és hátborzongatás céljait szolgáló olcsó nép mozi éppen úgy, mint drága, és féltve őrzött színvonalú irodalmi mozi. Ott majd csak olyan képet fognak játszani, amilyet eddig tíz év alatt hármat-négyet láttunk.

Hogy ez az utóbbi megszülessék, ahhoz a legfontosabb lépést a sajtónak kell tennie. Az Egyesült Államokban, Angliába, Franciaországban, de különösen Németországban a mozival már éppen úgy foglalkozik a műkritika, mint a színházzal. A bírálatokat előkelő, sőt világhírű kritikusok nevei jegyzik. Nálunk nem titok, hogy a napilapoknak filmekről szóló minden sora kivétel nélkül meg van fizetve. A mozi kommüniké a maga őrjöngő és habzó magasztalásaival már kifárasztotta saját dervis táncát is. Budapesten harmincszor annyi ember jár moziba, mint színházba. Ez a hatalmas tömeg ízlésbeli vezető nélkül áll.

Itt az ideje, a független, hozzáértő és magas szempontokból ítélkező mozi kritikának.

Harsányi Zsolt