Én párom, mi már föl se éreztünk a nap fáradt csókjára
nem köszöntöttük egymást ragyogó szemmel és karjaink egymásba nem fonódtak
mint virágos ágak buzgó tavaszon.

Halottak napja ez óh, mikor a szomorú test nem követel többé
nem száll belőle láz, izzó pára, mi részeg felhőket kergessen szemeink elé
hogy boldog sírásban felszakadva elárasszon a mámor.

Csak kinyúlva dermedten, szépen, két halott. A lélek már messze. Hol?
Előtte föld pora, elmarta föld mérge, szétszaggatták földi viharok -
és nem inthet többé a testnek, ajkainkat nem mozdíthatja suttogó szóra.

Rettentően hideg, elmúlt ajkainkat zárom! min az utolsó csók szomjú virága
még ott rémlik vörös bársonyával és ott rémlik az utolsó szó keserű íze -
dac?...bánat?...megbocsátás?...

Mindegy. Az örök perc ránk omlott havával és hantja alatt egymás felé nem dobol szívünk.
Nincs vérünk, nincs életünk, nincs álmunk, nincs kívánságunk
és szemünknek elhamvadt üszke soha már hívó szóra fényesen föl nem lobban.