Ezer évek óta sötétbe csavarva ülünk az időben,
szemünk színes kő, lábunk föld húsába karmoló gyökér.
Élünk vagy meghaltunk, nem tudjuk, hiába
bókol fölénk a nap s a csillagok sok tarka nyájai
hiába vonulnak arcunkon át a mélybe.
Bimbók robbannak, parittyás csillagok, lidérces városok
zenélnek s fülünk kagylóin bong a csönd.
Reszketve tapogatjuk arcunk alatt a koponyát
és nem tudjuk kik vagyunk, mit ülünk itt némán,
minden torlódásban egyedül mint sírokon a kő?
Ó eltátott, csillogó, nagy szája a világnak,
hol van magunkra hír és felelet?
Ó csókoló, fátylas, forró messziségek,
hol van magunkat fölperzselni tűz?
Valaki búgó csigákkal játszik körülöttünk,
szivárványt nyír színes papírból mint a gyermek
s bolondos ujjain keresztül csillagok peregnek,
kopognak homlokunkon mint a gyöngy.
Valaki itt zöld tréfákat eszelt ki
s egymással morzsol minden életet.
Ó élet, élet, szobrok vagyunk setétek, némák,
fejünk az égig ér nagy mozdulatlanul
s varangyok ülnek rajtunk: anyáink csókjai!
Voltunk, leszünk vagy vagyunk mindörökké?
Avagy talán egy éjjel sikoltva, döngve dőlünk,
megingunk és a sürgölődőd térbe,
az eltátott, csillogó, nagy szájba zuhannunk?