A XIX. század kissé úgy járt, mint a művelt, gazdag sportfiú: a lelke beszáradt. Amit azonban csak akkor venni észre, amikor próbatételre kerül a sor, s akinél sose kerül, az sosem veszi észre ezt a fogyatkozását.

Végeredményben: az általános Haladást (amelynek Victor Hugo volt legfőbb bajnoka) hangoztató XIX. század anyagi téren, az értelem mezején (értelem nem azonos a lélekkel!) haladt, óriásit haladt, de a lelkében nemhogy haladt volna, hanem inkább visszafejlődött.

Ezt a belső szakadást a tett emberei nem látták meg, részint cselekvésük lázában, részint mert ha tudomást vesznek róla, ezzel maguk támadják meg cselekvésük jogosultságát. A gondolat emberei meg többnyire csak a spirituális érték visszafejlődését, romlását látták, Schopenhauer csak úgy, mint az Egyház szellemi vezetői. Ellenszerül a gondolkodók között megszületik a pesszimizmus filozófiája, a főpapok között meg a modernizmus, e két nagy tévedés.

A költők, az ábránd, a sejtés, az intuíció emberei bizony eleven idegeiken szenvedték végig a materiális haladás s a spirituális visszamaradás ellentét, innen a sok pesszimista költő a ködös albionban csak úgy (Byron), mint a könnyed franciáknál (Vigny, Musset) vagy a józan magyaroknál (Vajda János,) vagy a viharos, mozgékony olaszoknál (Leopardi)... Petőfi is belesüppedt - igaz, rövid időre - ebbe a szomorú mocsárba, a Felhők írása alatt, a vigasztalan Szalkszentmártonban.

A XIX. századnak ezt a nagy belső szakadását Byron megpedzette Káinban is, Manfredben is, Goethe, mint Tamás Krisztus oldalába, benyújtotta e sebbe ujját, de teljesen meglátni és megírni, sőt művészileg kifejezni csak egy európai embernek adatott meg, Madách Imrének.

Még pedig a következőképpen:

Az ember, az örök ember, szimbolikus egységbe látva s eszerint elnevezve: Ádám, az előbbi századtól, a XVIII-től nehéz és riasztó örökséget kapott, a tudásszomjat. - A középkor nem szomjúhozta a tudást, néhány tudósa, az égi rendelkezésekben megnyugodva, bilincseket (mely puha, jóleső bilincseket!) kovácsolt belőlük a gondolatra, amely riadt lázálmokat látott a skolasztika tömlöcében, napsugárul azonban az égi üdv reménye szolgált be ablakán. A reneszánsznak a tudás az elme dísze volt csillogás és szellemeskedés zsonglőr szerszáma. A reformáció derék markában a tudás súlyos pöröly volt, amellyel a múlt finom épületét dúlta, rombolta.

A középkor tudása az égbe, a reneszánsz az emberi értelembe, a reformációé a gondolat múltjába, míg a XVIII. századé a társadalmi és politikai jövőbe tekintett, ezt a tudást nem fékezte, kínját nem enyhítette az égi üdv reménye, műveltek között műveletlenül csillogni vágyás, a rombolás kéje s ernyedt szünetei, ez a tudás, minél nagyobb volt, annál szomjasabb lett s nem véletlen, hogy a XIX. század termelte ki a mindent nem tudhatásnak ezt a gyermekesen kedves felkiáltását: - Ignorabimus! Ez a súlyos tudásszomj gyötri a XIX. századi embert.

Mire a tudás? Közelebb hoz a égiekhez ("Tudsz, mint az Isten" - mondja Lucifer), pogány gyönyört okoz és elősegíti az emberi társadalmat a jog és igazság templomává építeni, az embert megóvni betegségtől s talán öregségtől és a haláltól is.

A tudás elérte már, hogy megváltoztatta a társadalmat (francia forradalom) Az ember boldog, legalább is boldogabb, mint eddig valaha - vasútjával, csatornázásaival, a bacilus felfedezésével és megfékezésével, gyarapuló gazdagságával. De minden boldogság tétlen s a XIX. század politikusai, ha felfordulást nem is, de javítást és haladást kívánnak minden téren. A tétlenség unalmas! (A napóleoni mozgalmasság után - ne feledjük - minden mozgás tétlenségnek látszott.) Az ember tudni akar s örökké élni ebben a most kivívott jólétben és egészségben, mely két vívmány soha olyan általános nem volt, mint a XIX. században. Igen, örökké élni azért is, hogy folyton tanulhasson s tanulmánya eredményeit ember boldogító tettekké válthassa.

A XVIII. század azonban Rousseauval arra tanította, hogy a természet nyájas anya, de ez a jóindulatú, termetes és termékeny anya, úgy látszik, nem tűri, hogy berendezkedésén változtassanak. A társadalmi bajok ellen csak egy orvosság van. Visszatérni a természethez. A természet azonban nem ismeri s nem ismeri el a tudást. A XIX. század rajong ezért a jó anyáért s ha mégis tudni s örökké élni akar, vét e jó anya ellen. Tehát rosszat akar, mert vétkest akar. Ezt kivetíti magából Lucifer alakjában. Ettől fogva tehát egy hajlam, gonosz ösztön, Lucifer az, aki bűnre: tudásra és az örök élet megszerzésére sarkalja.

S most a XIX. század emberévé, az összegezővé, realizálóvá fejlődött XVIII. századi ember, az örök ember, Ádám végig tekint a világ folyásán. Mindenütt nyugtalanságot, harcot és bukást, örök újrakezdést lát... Egyért éltek milliók s a milliók kínját és elégedetlenségét felülmúlta az Egy kínja, elégedetlensége. Aztán az Egy, az ember, Ádám, milliókért él. A milliók eltapossák. Megint az Egy, a felsőbbrendű, emberfölötti ember az, akinek elégedetlensége nagyobb, mint a millióké, mert nem fáj neki, hogy eltapossák, hanem szégyelli magát a milliók helyett eltapostatása tényéért.

Dorbézolásba fojtja szégyenét, nagyot akarását s mint minden jó Don Juan, elcsitul a világtörténet tettekben háborgása, a háborgás átplántálódik a lélekbe. A gondolat forradalmasul, de ez maga után vonja (figyelem! a XIX. század szerint nem a régi viszonyok szülik az újakat, hanem a gondolat, az Eszme!) az állapotok forradalmasulását s az eredmény a XIX. század materiális haladása és spirituális visszamaradása, amit Londoni vásárnak nevez roppant találóan a költő.

Ó, de hisz a költő a meghasonlott, reménytelen realizáló, összegező XIX. században él. S eddig a történelem lapjait forgató képzelt ellendül a spekulációk világába... Mi jöhet ezután, a teljességek teljessége, a haladás csúcspontja után? Leromlás. Szürke gép társadalom, aztán az okkultizmus eszmei időgépén szabadulni igyekvés a Földről, a Föld kihűlése, végső pusztulás.

De itt megtorpan a költő... S ha így is lenne? Akkor is kilátható belőle, hogy mindezt egy magasabb akarat végzi, vezeti, intézi. Az, akiben bízva kell küzdenünk, mert Ő tudja, hogy miért küzdünk.

(Ez a befejezés meglepi a materialista bölcseket, akik ellenmondást emlegetnek. Csakhogy Madách nem volt materialista, ellenkezően, spiritualista s vallásos volt, aminthogy a XIX. század, nagyjainak, különösen reprezentáns költőinek (Victor Hugo) műveiben szemlélve, általában vallásos. Madáchnak azonkívül egy kis köze volt az okkultizmushoz is, a Kant és Du Pre féle spekulatív okkultizmushoz, mert íme: Az ember tragédiáján végig vonul a reinkarnáció, Lucifer Ádámnak másod énje, s a XVIII. szín csak okkult értelmezésben fejthető meg s van helyén ott, ahol van, stb.)

S ki segíti küzdelmében és harcaiban az embert? A természet öröknek látszó berendezkedését megbontani akaró gondolat, az, amit vagy akit rossznak érez maga, Lucifer segíti. S ki áll mellette, A nő, aki vagy étkeit vagy erényeit túlozza a férfinek. A romlásban legromlottabb, erényben meddőn erényes. Ösztönös lelke hol előre, hol hátra billenti a férfitől, holott a XIX. századkezdődő feminizmusának gyöngéd ábrándú tévtana szerint szorosan mellette, egyen rangban lenne a helye.

Az ember tehát egyedül áll. Az ember?... Nem! Csak a férfi. A realizáló, a csúcspont XIX. század férfije. A nő, Éva, ott kereng mindenütt a férfi körül a történelem csinálásban, gátul, eszményképül, hívatlan társul, hivatás tévesztetten, ott kereng, de nem fontos. A Paradicsomban kíváncsi kéjes pipiske, rajta kívül, Ádám ostoba visszhangja, aki emellett azt hiszi, hogy bájaival s keze fonta zöldleveles lugassal pótolhatja a Paradicsomot. Egyiptomban rabnő, aki szerelmet és nyugtalanságot visz az Egy lelkébe, akiért milliók élnek.

Athénben a nemes távolság köde mögött aggódó s a változtathatatlan lefejezésbe beletörődő ("Ah, Pallas meg nem hallgatod imámat!") néminemű hitves. Rómában hetére, Konstantinápolyban zárolt, meddő lelkű kolostor szűz, Prágában léha feleség, Párizsban a gőg jéghegyévé merevült hiábavaló marquise vagy felgyúlt méhű cafat, Londonban kis ostobán ügyes polgárlányka, utcai ismeretség, férjhez menési akarnokocska, a falanszterben idegbeteg idegen anya, az Űrbe nem is tud utána röppenni Ádámnak, (egyedüli Évátlan szín!) az eszkimók között elkorcsosult állat, aki sexualitását is csak a vendéglátás szokás jogán tudja felkínálni a Férfinek.

Mindenütt eltévesztette hivatását, magának teher (bár ezt csak sejtjük: Madách nem sok szót pazarol rá, hogy van-e s milyen problémája van a korok egymásra következésében a nőnek) s a Férfinek, aki néha nem lehet el nélküle, különösen érzékei vagy eszmei lázában, a Férfinek meg nyűg. Fontossá csak akkor lesz előtte, amikor Anyává nemesül.

A második színtől kezdve, ahol föllép, csak mint nő, nőcske, nőstény szerepel, szerető és megértő hitves s anya alakjában csak a művet lezáró XV. színben lép elénk, ahol ilyen fölébe is emelkedik a Férfinek, aki csak gyanítja az angyalok karénekének értelmét, míg Éva így fohászkodik fel: "Ah! értem a dalt, hála Istenemnek!

Az ember tragédiája tehát a férfi tragédiája, jobban mondva, a múltakat összegező, szándékait realizáló, lázasan cselekvő, lázasabban gondolkozó, tudást szomjazó, örökkön javítani akaró, haladó, de a célt tisztán már nem látó, meghasonlott XIX. század férfitársadalmának tragédiája - s mint ilyen a XIX. századi Európa olyan egyetlen reprezentáns műve és lelki képe, mint a középkoré Dante Divina commedeiaja - s csodás sors, furcsa ellentmondás! - Európa nem ismeri, mert - magyarul írták meg.

Laczkó Géza