E csikorgó hideg éjszakán a város minden részéből magam köré szeretném gyüjteni az uj gazdagokat és elmondani nekik, ami régen nyomja a szivemet. Megkérdezném először, hogy miért élnek. Az élet ugyanis, amelyből senkinek nincs haszna, nem is élet.

Megkérdezném, tudják-e azt, hogy a dusgazdagság nemcsak autóval, kíméletlenséggel, rossz modorral, festett szájjal, csincsillabundával. patalógikus önzéssel jár, de kötelezettséggel is, hazával, társadalommal, kultúrával és a szegénységgel szemben. Ó előre tudnám a válaszukat, nem lepne meg a vakságuk, ostobaságunk és arroganciájuk.

Azt mondanák, törődjék az ur a politikával, amely bennünket nem érdekel, a kultúrával, amelyhez nincs közünk és a szegénységgel, amely pukkad a mi gazdagságunktól. Különben is, csak irigység és elfogultság beszél az urbol, most látszik, hogy a liberalizmusa, amit hétről-hétre prédikál, egy követ fuj a fajvédőkkel. És már többen ott is hagynának, a japán pincsiket fölháborodva vinnék ölükben a fehérbóbitás nurse-ok az uj gazdagság oly riadtan távolodna tőlem, mint egy bélpoklostól.

Utánuk kiáltanám: A ti lelketlen, műveletlen, rikító szerepléstek, mohón összekapott vagyonotok, amely nem expiál, nem szárit könnyeket, nem békit sziveket, a magyar nyugtalanság, gyűlölködés, általánositás egyik főoka. A szabadelvüség és demokrácia nem lehel e néger társadalom spanyolfala. Józanodjanak, tanuljanak, eszméljenek. Ne vigyék a vágyukat, mulatni és élvezni vágyásukat, életörömüket és gondatlanságukat maguk előtt, mint a búcsúsok a templomi zászlókat. Az epedésüket, hogy minden gyönyört, amitől elkéstek férges ágyaikban, az elmulasztott éveket, napokat, pillanatokat egyszerre fölhabzsolják, kiürítsék és kellemesen megemésszék.

Minek lázítanak fekete arcukkal, ami akkor is borostás, ha frissen van beretválva, vörös kezükkel, vadonat aranyfogsoraikkal, rettenetesen fénylő körmeikkel, indiánus ékszereikkel, egész sivár lényükkel. Amig meg nem érzik, hogy milliárdjaikhoz mindnyájunk nyomorából, könnyéből, szétroncsolt melléből tapad valami, addig ugyanolyan martalócok, mint akik kifosztják a csataterek halottait. Amig a lelkiismeretük nem dörömböl a szivük helyén, addig szánalmunk, megvetésünk kiséri őket legszomorubb karácsony utolsó vasárnap éjszakáján.

Ők persze fütyölnek minden véleményre, annak a pesti amerikanizmusnak reprezentánsai, amelynek szemében a tolvaj is zseni, ha nem kapjak rajta. Ez az társadalom, amelynek se istene se hazája, se szolidaritása, se elérzékenyülése, de részvéte, csak éhsége és szomjusága. Hallom a csámcsogásukat és utálatom irántuk, mint a vas a tüzben.