Fényes Adolf fölött vagy mellett elviharzottak a különböző irányok. Ő egyszerűen tudomást vett róluk, mert általában mindenről tájékozódik és - nincs tovább. Viszont ez nem jelenti azt, mintha kábult mozdulatlanságban leste volna az idők járását, fejlődött, mélyült ő is, csak éppen a fejlődés iránya, a kitűzött cél volt más, mint amit az izmusok katekizmusa minden hívő lélekre ráparancsol. Fejlődött, mélyült, pedig mintegy harminc esztendős múlt áll mögötte.

E három évtized igazolja a művészt, hogy nem maradt ott azon a területen, amelyet a maga számára lakhatóvá tett, továbbűzte őt az örök kielégületlenség. Folyton új partok, hívogató térségek tünedeztek fel előtte, meg kellett ismerni, birtokába kellett venni azokat is. A kezdet reménytelen naturalizmusától a romantikus tartalmú, primitíven megfestett képeiig hosszú az út és a periódusok okszerűen következtek egymásra egészen az utolsó fordulóig.

Kifejlődésük folyamatos, viszont igaz, hogy a romantikus korszak nem magyarázható előzményekkel. Itt a belső rugókat, a lélek titkos kamaráit kellene felkutatni. Nyilván valami súlyos válság eredője ez az elkanyarodás. Képzőművészeti fejlődési elmélet, stílkritika nem ad kulcsot a művész e salto mortaléjához. Szóval másutt kell keresni az okokat. Mindegy! A képek előttünk vannak, a művész így fest, már mintegy tíz esztendeje fest így, tehát valóságos helyzettel állunk szemközt.

Fényes Adolf ezúttal is hű maradt önmagához. A lepergett öt év alatt tovább haladt pályáján. Nem torpant meg. Igaz, hogy nem szakított a múltjával. Hágár elűzetését, Rebekát a kútnál ábrázoló vásznai, sziklavárai, várostromai, nőrablása, hegyibeszéde és sok más képe a közelmúlt termékeihez kapcsolódik és velük szoros rokonságot tart fenn. A témák még visszatérnek, de a képek már mások. Fényes Adolfban feléledt a táj szeretete, a természeté. Nem az amely a romantikus képeken önkényes összetettséggel jelentkezett, hanem mondjuk így: a "köznapi", a bennünket környező természet szeretete és átélése.

Fényes Adolf új stílusát valahogy így lehetne körülírni: Hagár elűzetése, Rebeka a kútnál vagy a nőrablók érdemes témák és méltók arra, hogy a festő feldolgozza, de a bodros fehér felhők mögül kitekintő ég kéksége, az alföldi tanyák, a nyár poézise szintén megérdemlik, hogy a festő feléjük fordítsa tekintetét. A világ telve van szépséggel, még a mai nyomorúságos élet, szégyenletes tengődés közepette is egymásra találhatnak az alkotó művész és a szűzi közönyösségben megnyilatkozó természet.

Új képei valószerűbbek, megcsinálásukban több a tárgyilagosság és a szeretet, mint előbbi vásznaiban. Furcsa formájú, nagyon is önkényesen kialakított hegycsoportjai, völgyei, városai helyett egyre inkább szóhoz jut a hazai föld, hazai flóra, sőt egész sereg képén már mellőzi a romantikus témákat, szelíd tanyai házak fehérlenek a végtelenbe vesző hazai ég boltozata alatt, aranysárga búzakeresztek dombosodnak a letarolt szántóföldön.

A művész lassan, de egyenletes ütemben távolodik szeszélyes álmaitól, visszatér az erőt, szilárd támaszt adó valósághoz. Visszatér, de gazdagabban. Álmainak színes hímpora ott tündököl a köznapi témákból feldolgozott munkáin, a titokzatos űr felett való lebegésnek lendülete nem szűnt meg akkor sem, amikor elhagyta az álmok országát. E lendület tartalmasabbá teszi új képeit, növeli mélységüket és különös zománccal vonja be szépségeiket.

Ez a művészet nem igazodik aktuális programokhoz, éppen ezért sokan részvétlenül haladnak el mellette, mások viszont magukba fogadják, gyönyörködnek megnyilatkozásaiban és nem törődnek a távolabbi vonatkozásokkal.

Hogy kinek van igaza?

Majd tíz év múlva talán megkapjuk a választ.

Bálint Aladár