Állami ménesek

1923 | December

Irta: Kis Mihály

Sokan talán nem is tudják, hogy még ezelőtt 150 évvel Magyarország népies lótenyésztése igen gyönge lábakon állott. Csupán ott jutottak a kisebb gazdák megfelelő ménekhez, ahol nagyobb uradalmak voltak közelükben, melyek eléggé jó, sőt nagyobb számban kitünő lovat is neveltek.

Az akkori divat szerint ezek a nagyúri ménesek leginkább igen nemes arabs- és spanyolvérű méneket tartottak. Ezeknek a sarjadéka természetesen apró, könnyű és táncos volt; kedvtelésre igen szép és kecses, de igába, eke elé nem való. Ezt a munkát inkább ökörrel végezték.

A lassan cammogó ökör akkor még megfelelt a nagyon is külterjes gazdálkodásban, mely megelégedett annyi földnek a művelésével, amennyi a családnak a kenyerét megadta; a többi föld parlagon hevert és legelő gyanánt szolgált. A kisgazda pedig szegényesen élt, mint a puszták pásztora.

Ma már tudjuk, hogy a külterjesen gazdálkodó gazda koldus, aki még az adóját sem birja megfizetni. Ezért az okos ember ma már belterjesen műveli földjét, ami azt jelenti, hogy minden talpalatnyi földjét megmunkálja idejében, annak rendje és módja szerint, hogy minél többet termeljen és nemcsak kenyérnek való gabonát, hanem a jószágnak való takarmányt is. Jószágot pedig minél többet és minél jobbat tart és nevel, mert így szerzi meg azt a sok trágyát, amivel jobban termővé és jövedelmezőbbé teszi földjét. Az eladott jószág mindig meghozza a szükséges pénzt, amiből a mai gazda is emberibb módon él, mint a száz év előtti.

Annyira hitvány volt az említett régi időkben a magyar nép lova, hogy még a katonáknak való lovat is külországokban kellett, hogy vegye a hadsereg, a világ minden táján, még Oláhországban (Moldvában), Bukovinában és Oroszországban (Ukrajnában) is, ahol pedig ma már sokkal silányabb lovat találunk a miénknél. Vajjon mi lehetett az oka annak, hogy a magyar nép lova száz és egynéhány esztendő multán olyan naggyá, széppé, jóvá fejlődött, amilyen még a nemrég lezajlott háború előtt is volt? Az, hogy ezelőtt 140 évvel kezdték megteremteni az állami méntelepeket hazánkban és ilyen módon lassanként mind több jó és válogatott ménekhez jutottak a gazdák.

Akkora haladást tett ezzel a magyar lótenyésztés, hogy nem kellett többé külföldre mennünk, ha jó lovat akartunk venni, hanem inkább az egész külföld eljárt már utóbb hozzánk a magyar ló csodájára. Ma, hogy a nagy háború, a forradalmak és az oláh megszállás elvitte szine-javát, majdnem hogy ott vagyunk, hogy olyan silány a lovunk, mint ezelőtt száz évvel; de bizony sok-sok kisgazda nem tudja, úgylátszik, hogy csakis a jó állami ménekkel birjuk lovainkat ismét a még nemrégen látott magas szinvonalra emelni. Azokra a nagyszámú kisgazdákra célzok, akik a háború után keletkezett zűrzavarban rákaptak a többnyire igen silány sarjadékot nemző, parlagi zúgménekre és ilyen módon a jó ló helyett a szemetet szaporítják.

A jó sarjadékot adó, tehát tenyésztésre való jó mént nem lehet ám minden bokorban találni. Az állami méntelepeket sem lehetett addig felállítani, amíg ilyen igazában válogatott jó méneket nem birtak szerezni azokba. Ezért alapították az 1790-ik év táján az első magyar állami ménest Mezőhegyesen, ahol több ezer, a világ minden tájékáról hozott katonaló közül kiválogatták a kancák legjavát, csupán néhány százat, hogy azok után méneket neveljenek az ország méntelepei részére.

Az értelmes gazda jól tudja, hogy a vetni való magot évről-évre újból meg kell válogatni, mert – akárhogy vigyázunk is – mindig marad közte holmi silányabb mag – az ocsú – mely később mindjobban elszaporodnék, ha örökké nem válogatnánk. Ezt cselekszik az állami ménesekben is. Ezért jobb az a mén, amit az állami ménesekben nevelnek, azoknál a csődöröknél, melyeket a kisgazdák nevelnek.

Mikor 1914-ben a nagy háborúba keveredtünk, már körülbelül 500 szép és válogatott kanca után nevelték Mezőhegyesen, 200 kanca után Kisbéren és közel 300 arabs és lipicai kanca után Bábolnán az állami méntelepekbe való méncsikókat. Ezekről az állami ménesekről kívánunk legközelebb egyet-mást elmondani.