Azonban a képnek önmagában zárt képpé alakításában pusztán csak a síkká összeálló színfoltok, tehát síkelemek képezik a stílusformáló elemeket. Hogy kerül az egyik forma a másik mellé, hogyan egészíti ki vagy fokozza egyik szín a másikat, hogy kapcsolódnak a ritmusrészletek a képhatár megadott korlátai között egyensúlyozott mozgásszövevénnyé: csak ezek a szempontok érdeklik már a festőt és mivel mindez a szempont a harmonikus és önmagában befejezett síkért van, keresztülvitelük közben egészen másodrangúvá fokozzák le a mélységi hatások szerepét.

Mindezeken kívül nagyon jellemzi Máttisnak ezeket az akvarell tájképeit a színezés határozott monokrómiájára való törekvés. Ez a monokrómia egészen más, mint az impresszionista képek tónus és színhomogénsége. Az impresszionizmus a színhomogénséggel a szét töredezett szín és formarészekből akar pszeudoegységet összeolvasztani. Máttis képeit ellenben a színhatás szintetikus egyszerűsítése és a passzív, puha harmóniák keresése viszik a monokrómiához. A monokrómia alapszíne, miután kivétel nélkül tájképekről van szó: a zöld vagy a sárga, amelybe csak néha csillan bele más szín. Kialakul egy érdekes képforma, amelyben a fele út már meg van téve a vizuális impresszió-visszaadás és az önálló képszintézis között.

Fákat látunk, szénaboglyákat, búzakereszteket, az erdő és mező természeti formáit olyan leegyszerűsítésben, hogy egy motívum mint meg nem tört egyetlen színfolt jelenik meg a képen. Árnyékok és a valörértékek teljesen eltűnnek. Lágy és enyhe színfoltok álomszerű harmóniájában jelenik meg minden és a hatás már messze a realitás mögött van.

A foltok egészen laza és bizonytalan téri vonatkozásokban, egészen illúziószerűen kapcsolódnak össze és az egész képbenyomásból, bármennyire csupán gondos szín és foltösszhangra legyen is az megszerkesztve, hiányzik a dekorativitás lineáris fölépítettsége és kiszámított színezése. Hiszen éppen a monokrómia megjelenése is bizonyítja, hogy Máttist nem a dekorativségre való vágy vezette színtézisre való törekvéseiben.

A dekorativitás Máttis-Teutsch piktúrájában nem öncél volt, hanem egy másodsorban, de szükségszerűen bekövetkezett formai megnyilvánulás. Akaratlan más cél felé vezette őt intuíciója és pedig abban az irányban, hogy a visszaadott impresszió objektív valóságosságát elhanyagolva, az impresszió visszaadásának öncélúságát feladva, azt pusztán eszköznek használja fel érzések képszerű kivetítésére.

Csökkenteni az impresszió objektív, fizikaiakban megfogható hűségét és hangsúlyozni az impresszió nyomán megcsendülő érzelmi reagálást: ez lett a vezető szempontja Máttis festészetének és a további fejlődést éppen a szubjektivitásra való fokozatos és teljes eltolódás jellemzi és méri. Szubjektív piktúra alakul így, tájképek születnek meg, amelyeknek semmi más céljuk, minthogy egy tiszta és bensőséges lírát szólaltassanak meg a színek csengő erején.

A hevesebb érzelmi lendületek halk és nyugodt intenzitásra szelídülve olvadnak bele a szemlélődő, sokszor meseszerűen irreális harmóniákba, amelyekből a disszonanciák teljesen kivesznek, hogy a természet kozmikus, szavak nélküli énekét zengessék meg.

A harmóniák azonban lassanként komplikáltságra vágynak és ez a komplikáltság utáni vágy rögtön megérzik az alkotó, kifejező elemek megjelenési képén is. A folttá egyszerűsödött természeti motívumok elhatárolt, egymástól elkülönült formát kapnak, a foltok laza egymásbaolvadása után a foltok határozottan szétkülönülnek és ezzel együtt megbomlik az első időszak monokrómiája is.

A formai változások azonban, mint mindig, szükségszerűen magukkal hoznak jelentős technikai változásokat is. Az első időszakban a lágy harmóniák monokrómiáját alig hozhatta volna valami jobban, mint az akvarell. Túl lágy és határozatlan lett azonban ez a technika, a széttagozódott motiváció és a határozott polikrómia megalkotására. Az új, határozottabb anyagok: a linóleummetszés és az olaj. Linóleummetszet, mint amelyen az akvarell után a polikrómia megjelenhet: éppenséggel nem paradox állítás!

A linóleummetszet egymással szemben mozgó fekete- és fehérsége semmi egyéb, mint a polikrómia egyszerű és tömör, kétszólamú formája. A linóleummetszés azonkívül nemcsak megengedi, hanem kényszerű szükséggé is teszi a további egyszerűsítést és absztrakciót, mert hiszen az igazi linóleum nem az ábrázoló vonalak, hanem a széles, tisztán egymás mellé rakott fekete és fehér foltok művészete.

A linóleummetszés kultiválása igen gyors lépésekkel vitte előre Máttis-Teutsch művészetét éppen a legjobb irányba és az általa végbement formai tisztulás és biztonságmegtalálás készítette elő és tette lehetővé piktúrája első törekvéseinek az olajban való polifonikus kiteljesedését és megérését. És ezután már az olaj marad a vezetőtechnika a maga sok lehetőségével, mellette vissza-visszatér, mint variációs lehetőség az akvarell és mellettük állandóan a linóleummetszet, mint az olajkompozíció előkészítője és kontrollálója.