Csörrent a kulcs, a porkoláb belépett
s vállon érintette az elítéltet,
ajtó előtt csendőr szurony meredt,
az ajtó fáján súlyos vasveret.

Kint téli hajnal szürke vére folyt,
a falon sok-sok tompa, néma folt,
a két gyertya már alig pislogott
árnyak közt ült és várt a kárhozott.

Álomban állt fel némán és fakón,
már lelke ott csüggött bitón, bakón
s míg áldotta, kiért gyilkolt, a nőt,
elindult lassan két csendőr előtt.

Az udvaron nézett meredt szemekkel
és mormogott: "Uram! kezed ne vedd el
bűnös fejemről most, halálos órán
s derüljön sok-sok túlvilági jó rám."

És lába mára deszkafokra lépett,
nem látta ott a sok kíváncsi népet,
egyik legény a hurkot rávetette
s a kötélen rángott már vézna teste.

Mikor nyakát a hóhér megcsavarta,
lilásszint öltött sápadt, vékony arca,
egy reccsenés s eltört szegény gerince:
már várta őt a hullaházi pince.

Az ég alatt ekkor oly néma csend lett,
miként ha isten rendelt volna csendet
s az emberek kik látták, mint lett vége
csak bámultak a szürke messzeségbe.