A parlament várva-várt szünete olyan időben következik el, amikor a körülmények véletlen közrejátszása a parlamenti szünet mellé nem hoz egyszersmind politikai szilnetet is. Az utolsó idők forrongó pártviszonyai végre-valahára talán meghozzák majd a politikai káoszból való kimenekülést, a politikai láthatár megtisztulását. Kétségtelen ugyanis az, hogy gróf Bethlen István meghatározott céllal indult meg abban az irányban, hogy a kurzus lefaragásával megteremti a politikai konszolidációt. Ebben az irányban tagadhatatlanul tett is már néhány lépést, de a végső célhoz még távol van.

A helyzet ezuttal magától alakul és gróf Bethlen István valószinüleg most anélkül jut előre, hogy a szükséges lépéseket megtenné; sőt, a vele szembenálló oldalon arra számítanak, hogy lényegesen messzebb fog eljutni, mint ahogy azt célul tüzte ki magának. Az események és idők sodró ereje hozza meg azt a szituációt is, hogy gróf Bethlen István kormánya rövidesen két tüz közé kerül, mert amig hamarosan arra lehet számítani, hogy az egyik oldalon minden eddiginél hatalmasabb módon alakul ki a demokratikus és liberális pártok együttmüködése, ugyanakkor ma már egészen biztosra veszik annak az ellenzéki pártnak a kialakulását, amelynek szinét Wolff Károly, Friedrich István és Gömbös Gyula adják meg. Ott, ahol objektíven ítélik meg a helyzetet, számolnak azzal, hogy a Bethlen-kormány, de legelsősorban a miniszterelnök, aki kitünő taktikusnak bizonyult, két tüz közé kerülve is meg tud állani a helyén.

Mindamellett sokkal természetesebbnek tartják azt, hogy a kormány a szélső jobboldal leválása után balfelé fog orientálódni, amire annál nagyobb szüksége lesz, mert ha Wolffék a kormánypártiság és Friedrichék Andrássy fékező hatása alól felszabadulna, egyáltalában nem a józan mérséklet és nem a szelíd konzervatizmus megnyilatkozásait várják tőlük, hanem ennek éppen az ellenkezőjét. Azzal az agitációval szemben, amelyet ők ki fognak ejteni és azzal az eshetőséggel szemben, hogy ujból faktorokat fognak csinálni egyes, a közelmultban nem éppen szimpatikusan szerepelt alakjaikból, - mindezekkel szemben nem lehetetlen, hogy a kormány a baloldalon keres szövetségeseket, vagy ha egyelőre nem is teszi ezt, de mindenesetre a baloldallal szemben konciliáns magatartást fog mutatni.

Amikor az események a baloldal felé tolják a kormányt, egészen természetes jelenség az, hogy ezt a baloldalt bizonyos körök minden erővel kompromittálni kivánják. Eddig Rassay Károlylyal szemben mindig azt hangoztatták ezek a támadások, hogy az oktobristákkal árul egy gyékényen. Maga gróf Bethlen István pedig egyik beszédében, elismerve Rassay nagy kvalitásait, csaknem egyenesen felszólította őt az oktoberistákkal való szakításra, mert ezt látta a miniszterelnök olyan pontnak, ami áthidalhatatlan ürt von közöttünk. Rassay tökéletes bizonyságot tett arról, hogy ő reális politikát kíván folytatni. Tanuságot tett erről azzal, hogy tényleg megvált az oktoberistáktól.

A munkapárti politika itt szimatol most veszedelmet. Attól félnek, hogy Bethlen megegyezik a baloldallal és akkor az ő befolyásuk meggyengül és a kormány politikájában a ő szintelen és szunynyadozó liberalizmusukat a tisztult demokrácia fogja felváltani. Ez az oka annak, hogy éppen munkapárti oldalon eresztették fel a Szende Pál vacsorájáról szóló mesét, hogy ezáltal a baloldalt kompromittálják és lehetetlenné tegyék a miniszterelnöknek balfelé való orientálódását.

Ezek azok az események, amelyek a közel jövőben várhatók, vagy amelyeknek kialakulása meg fogja adni a jövendő politikájának irányát. Ez a hét döntő jelentőségü annál is inkább, mert az Országos Polgári Párt és a baloldali blokk kialakulásában is elhatározó jelentőségű mozdulatokat várnak.