Minden azon fordul meg, hogy milyen nemcsak a hozzáértése, de az érzéke is az illető tanárnak. A múzeumigazgató, ha a jelölt ellen kifogása van, vétóval élhet. Sőt másodszor is élhet a visszavetés jogával. Ám hogyha harmadszorra sem tud megegyezni az igazgató a szaktanárral, akkor a miniszter a maga belátása szerint dönti el a kérdést. Megtörténhetik ilyképpen, hogy a miniszteri döntés a múzeumvezető határozott akarata ellenére erőszakol valakit az intézetre.

Elképzelhető, hogy az ilyen megoldás jóra vigyen? Elképzelhető-e, hogy önérzetes ember meg tudjon nyugodni egy külső akaratnak ilyen érvényesülésében az ő tapasztalatokból alakult meggyőződésével szemben? Micsoda viszony fejlődik az ilyen külső kényszerrel elhelyezett tisztviselő és igazgatója között? S micsoda tudományos eredmények alakulhatnak ki az ilyen csirájában megmérgezett viszonyból? Végül pedig hol itt az intézet autonómiája, melynek nevében a miniszter az egész törvényt az ország nyakába varrta?

De nemcsak tisztviselőinek megválasztása dolgában veszi ki a múzeumigazgatók kezéből a törvény a kezdést, hanem azok működésének értékelésében is. A törvény hetedik paragrafusa szerint az olyan tisztviselőt, ki a gondjaira bízott gyűjtemény földolgozása körül huzamosabb időn át nem fejt ki eredményes tevékenységet, meddőnek (micsoda szó, micsoda ízlés) minősíti a Tanács s az ilyen megbélyegzésnek nyugdíjazás a következménye. Jól tudjuk, hogy miféle tapasztalatok sugallhatták ezt a drákói rendszabályt.

Tudományos intézeteinkben sajnos elég bőven akadnak se a tudományt nem művelő, sem szűkebb hivatali kötelességüknek meg nem felelő tisztviselők. Azok ellen eljárni eddig nagyon nehéz volt. Így azonban az új törvény szerint, nagyon is könnyű lesz. Annyira könnyű, hogy bizonyos mennyiségű rosszhiszeműséggel kitűnő, csak éppen nehezen és lassan termelő férfiakat is félre lehet majd tolni az útból.

Lehet, sőt valószínű is, hogy az ilyen lehetőségek elképzelése sötéten látás, de nem önkényes feltevés. Az emberek minőségén fordul meg minden. De akkor minek az esetlegest és a kiegyenlíthetőt törvényben megmerevíteni? Mire való az olyan nehezen megmérhető erőknek, mint egy tudósember alkotó munkájának, annak mennyisége és időtartama szerint való megmérésére jogot adni?

Az autonómia hamis cégére mögött az a nyíltan meg nem vallott szándéka bújik meg a törvénynek, hogy tudományos gyűjteményeinket és múzeumainkat bizonyos függésbe juttassa az egyetemmel. A törekvés ellen nem lehetne szót tenni, ha a maga természetes céljának körén belül maradna. Mert csakis helyeselni lehet azt a törekvést, hogy múzeumaink tudományosan képzett és jövendő munkálkodásukra teljesen felkészült fiatal tisztviselőket kapjanak.

És természetes, hogy az ilyeneket az egyetem szolgáltassa. Csupán az a veszedelmes, hogy a múzeum autonómiája a tisztviselők megválogatása körül az egyetem javára megcsorbíttassék. Csak annyi kell, hogy az egyetemi szaktanár véletlenül nagy ambíciójú és a maga igazához makacsul ragaszkodó férfiú legyen, s megvan a kiengesztelhetetlen diszharmónia.

Ha csakugyan a múzeumok autonómiájának kibővítése volt a miniszter szándéka, akkor azt más úton egyszerűbben és alaposabban megvalósíthatta volna: a múzeumok vezetőit ruházta volna fel azzal a hatalommal, amelyről a maga és a múzeumok közé ékelt Tanács javára lemondott. Hogy veszedelmes volna? Semmi veszedelem sincsen benne, ha a múzeumvezetők igazán arra való férfiak, ítéletre, ízlésre megbízható emberek. S hogy olyanok kerüljenek múzeumaink élére, arról tenni a miniszter feladata.

De ha a jó kormányzásnak az a föltétele, hogy a vezető jól válogassa meg munkatársait, akkor ez nem csak a miniszterre nézve áll, hanem a múzeumigazgatókra nézve is. Tessék olyan férfiakat tenni meg múzeumigazgatóknak, akikről bizonyos, hogy hatalmat adó jogukkal bánni tudnak. De akkor azután tessék is fölruházni őket minden joggal, az iniciativáéval is, a döntésnek jogával is. Autonómiáról beszélni csak akkor lesz lehetséges.

Elek Artúr