(Az Ernst-múzeum kiállítása.)

Páratlan jelenség művészetünk történetében Gulácsy Lajos. Testvértelen, rokontalan bolygó vándor, maga a pihenéstelen nyugtalanság, aki, ha olykor-olykor megállani látszik, csak azért teszi, hogy buján zsongó álmainak valamelyikét megfogja és láthatóvá tegye. Barátai, kik számosan voltak, inkább az írók és költők rendjéből kerültek ki, mint a művészekéből. Emezek nem tekintették maguk közül valónak, kevésre becsülték mesterségbeli tudását és dilettantizmusnak minősítették egész munkásságát.

Egyszerűen az irodalom birodalmába utalták át, mint olyant, kinek hazája nem a látható képzetek világa, hanem az elvont érzéseké és gondolatoké. Szegény Gulácsy rosszkor is jött a világra, olyan korszakban, amely semmi iránt sem érdeklődött, csak a valóság iránt, s amelynek főtörekvése az Ťigazságť volt, a festői jelenségeknek könyörtelen hűséggel való megábrázolása. Abban a korszakban a művészek semmitől sem borzadtak úgy, mint a megbélyegző "irodalmi" jelzőtől.

A festői pozitívizmusnak abban a korszakában milyen árván kellett ődöngenie az olyan művészeknek, akit ez a világ minden látnivalójával sem érdekelt, aki félig behunyt szemmel járt-kelt városaiban és utcáin, s a szeménél inkább egyéb érzékeivel, fülével, a szaglásával szívta magába az elmúlt korok levegőjét. Nem véletlenség, hogy annyi volt az íróbarátja.

Azok benne tulajdon álmaik, furcsa és torz hangulataik megérzékítőjét szerették. A festő-poétát, aki ó városokba vándorolt el, hogy azok levegőjével mint narkotikummal ringattassa magát álmodozásba, vissza a messzi múltba, különös emberek különös életébe.

Nem egy művén szinte követhetni keletkezésének vonalát és rajta képzeletének az útját. Az elején mint elindító valami irodalmi emléke húzódik meg, valami olvasmányáé, amely megérzékítésre kívánkozott ki belőle. De még gyakrabban valami vágyódása, valami olyan érzése, amelyet végigélnie nem volt módjában s amely azért mint álomkép jelent meg tudatában. Vágyódása elvágyódás volt ebből a világból, amelynek formái és színei durváknak tetszettek neki.

Elvágyódás olyan világba, ahol semmi sem nagyon megfogható s amelyben még az öröm is finom ködben füstölög. Nakonxipánnak hívta álmai országát, és mennél előbbre haladt elméjében a felosztás munkája, annál konkrétabb alakot kapott benne ez a fantasztikus képzete. Mint minden teljesületlen vágyódásnak, az övének is a szomorúság a kísérő zenéje. Élete, művészete, benne a játszadozása és a komoly akarása, vidám és komor színessége, minden csupa szomorúság.