*

1886 nyarán egy huszonnégy éves magyar orvos kopogtatott be Anton Dohrn páratlan nemzetközi akadémiája: a nápolyi zoológiai állomás kapuján. Tarsolyában egy szerény novelláskötet - öreg Gyulai Pál is megdicsérte - mellett ott szorongott már a tudósok marsallbotja: a neurofibrillumok fölfedezéséről szóló tanulmánya.

Apáthy addig boncolta, festette, kezelte a tavi kagyló s a pióca különböző szöveti elemeit, míg megtalálta: "tudod-e barátom mit? Megtaláltam a te romlott idegeidet ép állapotban. Megtaláltam a burkoló kábeleken, az idegrostokon belül azokat a sokszor állított, még többször tagadott, de soha még nem látott drótokat, amelyek, agyvelőd dúcsejtjein át elvezetve rekeszizmaidhoz, lehetővé teszik, hogy kikacagj".

Dohrn éles szeme hamarosan fölismerte a fiatal magyar orvos fölfedezésének jelentőségét, és megbízta a nápolyi öböl piócaféléinek monografikus feldolgozásával. Apáthy tudományos karrierje ezzel meg is indult a maga eredményes, diadalmas pályáján. És azóta alig múlt el esztendő, hogy meg ne jelent volna nápolyi laboratóriumában.

Egyre nagyobb garmadába gyűlt hatalmas vizsgálati anyaga, egyre jobban pillantott be páratlanul éles szeme a mikroszkópba és egyre tökéletesedő, sokszor a művészet határát is átlépő mesteri fogásokkal hatolt be az élet titkos műhelyébe: a szervezetbe, a szervekbe, szövetekbe s a sejtbe.

Az egyes idegsejtek önálló egységét hirdető neuron-elmélettel szemben kidolgozta a neurofibrillumokról szóló tanát. Szerinte az idegrendszer elemei: a neurofibrillák egyik neuronból átmennek a másikba, úgyhogy az idegrendszer elemei, az ideginger áramát vezető neurofibrillumok ugyanúgy önmagába visszatérő pályát képviselnek, mint a vérkeringés rendszere: a szív és a véredények. Eszerint az idegingerek a dúcsejtek neurofibrillumrecéjében keletkeznek és a tengelyfonal és a dendritek neurofibrilláin jutnak végig a szervezeten, amelyet a neurofibrillák sürgönydróthálózata meg nem szakított folytonosságban jár keresztül-kasul.

Világszerte megindult a vita Apáthy fölfedezése nyomán és évtizedekig foglalkoztatta az élettudományok vezető elméit. Apáthy hihetetlenül finom föstési eljárásával, az un. aranyozással mutatta ki a neurofibrillák kontinuitását és közleményei alapján mindenfelé megpróbálkoztak a komplikált bizonyítási eljárással - többnyire eredménytelenül. Ekkor született meg a bon mot, hogy Apáthy módszere csak a kolozsvári meridiánon alkalmazható. A tudósok valósággal zarándokútra keltek, hogy meggyőződhessenek Apáthy bizonyítékairól.

Münchenből Siegfrid Mollier és Albert Hasselwander, Würzburgból Boris Zarnik, a későbbi konstantinápolyi professzor, Krakkóból Emil Godlewski, a fejlődéstan búvára, Brüsszelből Hermann Joris, Leidenből Jan Boeke, Szentpétervárról E. S. London és Anna Kraszuszkaja, Baltimoreból Stewart Paton, Buenos-Airesből Viktor Widakowich sereglenek Kolozsvár falai közé, ahol Apáthy a szó betű szerinti értelmében nemzetközi iskolának vetette meg az alapjait.

Folyt a vita, hosszan, olykor szenvedélyesen is, mindvégig a világ legelső tudományos folyóirataiban, tehát komoly nemzetközi fórum előtt és újra csak a magyar géniusz erejét hirdeti, hogy mindkét ellentétes tábor élén magyar búvár, Apáthy István és Lenhossék Mihály vezették az ütközetet. Bárhogyan dőljön is el a vita, Apáthy felejthetetlen érdeme marad, hogy legmélyebben pillantott az idegrendszer bonyolult szövevényébe.

Közben azonban nápolyi monográfiája anyagán is egyre tovább dolgozott, kiterjesztette kutatásait az izomrendszer összehasonlító szövettanára és mind tökéletesebb fokra emelte mikrotechnikai módszerét. Két vaskos kötetben megírta az állati morfológia mikrotechnikájának kézikönyvét és pótolhatatlan kár, hogy a befejező kötet már nem Apáthy személyes felügyelete alatt láthatott nyomdafestéket. Mert Apáthy nemcsak a kutatás irányának szabott új csapásokat, de a kutatás módszerét is úttörő mesterként munkálta meg.

Korának színvonalát messze meghaladó elméje idejekorán felismerte, hogy a modern élettudomány csak úgy juthat el a kérdések lényegéhez, ha minden eszközt a tökéletesség legmagasabb fokára emel. Hiába bocsátja az optika művészete a legcsodálatosabb mikroszkópokat a biológus rendelkezésére, ha a biológus nem próbálta ki valamennyi rögzítési és föstési eljárást, valamennyi mikrotomot és egyéb eszközt, hogy a legjobb mikroszkópot a legjobb preparátumhoz használhassa.

Apáthy tisztában volt azzal, hogy az élettudomány terén megtett minden egyes lépés eredménye attól függ: milyen szoros harmóniába jutott az elmélet a gyakorlattal s ezért tudósi energiájának legjavát a biológia technikájának szentelte. El is érte azt, hogy Kolozsvárott 1909-ben tető alá hozott új intézete a modern biológiai intézetek messze földön irigyelt mintája. Építési elgondolásától az utolsó gázcsapig Apáthy tervei szerint készült, akiben az elméleti magasságok és gyakorlati részletek úgy egyesültek, mint Leonardo da Vinci óta kevés búvárban.

*

Gyakorlati érzéke azonban nemcsak elméleti kutatásait támasztotta alá, de attól is megóvta, hogy a szobatudósok megszokott ösvényét kövesse. Laboratóriuma ajtaját soha, egy pillanatra sem zárta el a tágasabb értelemben vett élet, a nemzeti és társadalmi élet mozgalmas eseményei elől, mert mélységes meggyőződéssel vallotta: "a tudománynak nem szabad a közélet elől laboratóriumaiba elzárkóznia." Ez a meggondolás irányította figyelmét már kolozsvári katedrája elfoglalásakor a társadalomtudományra.

Apáthy a határozott egyéniségek soha nem tántorodó magabízásával ezen a téren is a maga útján járt. Egész, három évtizeden át folytatott társadalomtudományi tevékenységét egyetlen axióma irányította: "annak a nemzetnek, mely ezer év óta lakik a Kárpátok koszorúján belül, élnie kell minden áron és magyarnak kell maradnia minden eszközzel és minden áron." "Nem volnék őszinte - vallja maga Apáthy nyíltan és határozottan - ha azt mondanám, hogy erre a tételre fejlődéstudományi kutatások alapján jutottam; mert ez a tétel előttem minden tudománytól független és minden tudomány fölött való."

Ebből a soha meg nem tagadott nemes sovinizmusból vezette le egész társadalompolitikai rendszerét, amelynek híve maradt az egyetemi katedrán éppúgy, mint a népgyűlések szószékén. Ez a logikusan végiggondolt rendszer íratja meg vele legszebb könyvét (A fejlődés törvényei és a társadalom, 1912) és indítja arra, hogy a fajegészségtani (eugenikai) mozgalomban a speciális magyar szempontokat kifejtse (A fajegészségtan köre és feladatai, Természettudományi Közlöny 1918.)

Társadalompolitikai agitációja a legellentétesebbnek látszó tényezőket engedi látnunk Apáthy érdekes egyéniségében, amelyben egymást csaknem kizáró vonások olvadnak zavartalan harmóniába.

Érzelmei szerint konzervatív, aki szeretettel ragaszkodik nemzete tradícióihoz és óva int a fennálló társadalmi rend erőszakos lerombolásától - törekvései szerint pedig radikális a szónak abban a pártpolitikától mentes értelmében, hogy a politika mulasztásait gyökeres reformokkal akarja pótolni.

Föltétlen tiszteletet követel a tekintélynek - az igazi tekintélynek - és fanatikus odaadással hirdeti a gondolatszabadság eszméit. Kemény szóval panaszolja, hogy egész társadalmunk a természettudományok uralmának meggátolására van berendezve és ellene irányul törvényeink nagyobb része, főleg egész közoktatásunk.

"Nyílt vagy titkos ellensége a természettudományoknak minden dogma és minden dogmának hivatásos hirdetője, hordjon az akár kardot, akár tógát avagy talárt, de legnagyobb ellensége, mert legalázatosabb szolgája a jelenlegi hamis hatalmi viszonyoknak a mai iskola."  S a szabad gondolkodók egyesületének szószékéről elsőül hirdeti, hogy csődöt mondott a materializmus, amelyre nemrég még büszkék voltunk, de nem mondott csődöt a természettudomány.

A szabad gondolatnak és radikalizmusnak cselekvő hirdetése mellett elsőül hirdeti a fajvédelmi politikát - igaz másként, mint ahogyan az politikai jelszóvá lett. Apáthy fajvédelmi politikája - idejekorán és becsületesen alkalmazva - sok súlyos belső válságtól menthette volna meg a magyarságot.

Élete jó részét külföldön, a nápolyi állomáson tölti és megfordul minden fontosabb nemzetközi tudományos kongresszuson. Beszéli a világnyelveket s így látnia kell, milyen súlyos a kicsiny nemzetek helyzete a nemzetközi kultúra szempontjából. De azért ennek ellenére vagy talán éppen ezért, energikusan veri vissza Ostwald tételét, amely szerint a közművelődésre meddő, tehát káros a kis nemzetek küzdelme saját nyelvük jogaiért.

"Számomra - írja Apáthy - a német, a francia vagy angol nyelv csak a szellemi közlekedés eszköze... de a magyar nyelv nem csak az, hanem végtelenül sokkal több". Ezért indít irtóhadjáratot a németes csonkítással átvett idegen szavak ellen. Nyelvészi tréfa "kolozsvári tájszólásnak" nevezte el Apáthynak ezt a következetesen végrehajtott nyelvtisztítását - és ma, amikor a kolozsvári Alma Mater az Alföldön nyert menedéket, nagy kérdés, nem lesz-e belőle szegedi tájszólás is?

Apáthy egész lénye nem ismerte a megalkuvást; nem alkudott meg még jelentéktelenebb kérdésben sem. 1905 mámoros tavaszán föltűzte a tulipánt és ez a tulipán végigkísérte a koporsójáig. A tulipán-mozgalom annak idején országos láz volt - Apáthynak pedig egész élete egy lázálom, egyetlen forró, az alkotástól és tenni vágyástól izzó belső égés.

A harc embere, a magyarság érdekében könyörtelen, kérlelhetetlen harcra kész - ő, aki Kropotkin előtt hirdette a jótékonyság, a kölcsönös segítség természeti törvényét. És ez a fanatikus ősmagyar harcos éli a legharmonikusabb házas életet. Feleségétől egy napra sem szakad el: hitvese ott áll mellette az oltártól a halálos ágyáig, tengerentúli kongresszusokon és román fogságon át mindvégig.

Demokráciája megtalálja az intő szót a szociáldemokrácia túlzásai ellen s a jogokat követelő tömegek elé állítja a kötelesség parancsát, a felelőtlen vezetőket a felelősség súlyára, az egész társadalmat pedig Kropotkin nemes törvényére: a kölcsönösségre figyelmezteti. Amikor kiszabadulása után betegágyához siettem, a kórterem ablakánál fejtegette hosszan, meggyőzően: "a jövő társadalma három pilléren nyugszik: a szabadság, egyenlőség, testvériség helyett: kötelesség, kölcsönösség, felelősség2.

Egyéniségének látszólagos ellentmondásaihoz járul még pacifista nacionalizmusa. Az általános emberi szolidaritás magasságából szól, amikor a világháború vérpárás lázában, annak is kritikus pontján, 1917 telén, amikor pedig divat volt a háborút, mint a fejlődés posztulátumát dicsérni, ekkor hirdeti bátran, nyíltan: "az emberiségnek mai fejlődési fokán a háború nem szükséges, hanem merő őrület." És ugyanakkor, a fenyegető összeomlás küszöbén, fejtegeti higgadt tanulmányában: "Én a mi emberi kötelességeink alfáját és omegáját a magyar nemzeti továbbfejlődés szolgálatában látom, helyesebben őszintébben is szólva, érzem...

A mi célunk legyen az újmagyar turáni embertípus kialakítása és ápolása." Minthogy pedig: "állami szocializmus hozzáértés és társas erkölcs nélkül az a torzalakulat, amelytől mi ma (1918) Magyarországon szenvedünk", a Magyar Társadalomtudományi Társaság főfeladatát abban látja: "tudományos alapon egy magyar szocializmus kialakulásán munkálni."

Apáthy érezte, minden idegszála, egész magyar lelke tudta, hogy a magyar nemzet súlyos krízis éveit éli. Érezte már évek hosszú sora óta, ezért is vetette magát a politika áradatába. És ezért kellett azután a legtöbb szemrehányást elszenvednie. Ha jó sorsa úgy hozza magával, hogy a nemzeti fejlődés nyugalmas időszakában pereg le élete munkája, úgy Apáthy egyéniségében a tudós legyőzi a politikust.

Ám Apáthy pályájának csak kezdete esett a normális állami élet utolsó időszakába; a századforduló óta egyik politikai krízis a másikat követte és Apáthy magyar lelkének éppen Erdély szívébe kellett látnia a politika végzetes hullámainak rombolását. Aki a politikában nem öncélt, hanem eszközt lát a jól felfogott és helyesen értelmezett nemzeti fejlődés szolgálatára, annak az adott körülmények között lelkiismeretbeli kötelességévé vált "politizálni".

*

Olyan szabású egyéniség, mint Apáthy, akiben annyi az impulzív erő, akinek temperamentuma amúgy is túlfűtött és aki oly világosan és tisztán látta nemzetének krízisét, ilyen egyéniség nem térhetett ki az adott körülmények kategorikus imperativusa elől. Évtizedes viaskodás győzte meg arról, hogy magyar földön csak a politikai súly érhet el eredményt.

Hiába panaszolta másfél évtizedig, hogy egyetemet tanszékenként két darab krétával és egy spongyával - mint a kolozsvári egyetemen - nem lehet szervezni, még kevésbé fönntartani - fölterjesztéseit figyelembe sem vették és Apáthy csak akkor teremthette meg intézetét, amikor politikai súlyát vethette latba - a koalíció alatt. A jó barátok pedig, akik az összeomlás pillanatáig ott nyüzsögtek Apáthy pálmaligetté varázsolt szalonjában, szemére vetik, hogy nem elégedett meg valóban páratlan intézetével még a hatalmas épület megalapozása után sem.

Nem ismeri Apáthy lelkét, aki a tételt így állítja föl. A kolozsvári intézet csak Apáthyt, a tudóst kötötte le. De Apáthyt, a magyart, akiben a nemzete fönnmaradásáról vallott tétel "minden tudománytól független és minden tudomány fölött való" volt, akkor már a magyar gondolat jövője aggasztotta. Akkor már a legnagyobb egység: nemzete feküdt a boncasztalon. A mikroszkópi vizsgálaton élesre csiszolt szeme látta a közelgő összeomlást és minden erejével evvel szállott szembe.

Az Unió-páholytól Kolozsvár város törvényhatósági bizottságáig Erdély társadalmi, kulturális és politikai alakulatainak minden szála az ő kezébe futott össze és érces hangja a közgyűlési teremből, az előadói asztaltól és a népgyűlések teréről egyaránt a védekezés eszközeit hirdette. Írásban és szóval küzdött legsúlyosabb társadalmi kórunk: a kontraszelekció ellen - hiába. Harcolt, tanított a jobb jövőért, a fenyegető rém leküzdéséért, de a vég a sorstragédiák könyörtelenségével közeledett.

A bolgár frontáttörés ... a fegyverletétel ... Arad... 1919. január 15. ... Zalatna, Nagyszeben tömlöce ...

*

Apáthy "magyar gondolata" összeomlott. Azután jött a szervezet összeomlása. Tudtuk, három éve tudtuk, hogy menthetetlen és ezért fájt az ő törhetetlen bizalma. Hitte, hogy az elveszett intézet helyébe, ott lent a Tisza-parton újat szervezhet, hitte, hogy Nápolyban a háború kitörésekor zár alá vett munkáját befejezheti - pedig tudtuk, hogy Nápolyba már csak búcsúzni ment és tudtuk, hogy Szegedre is csak meghalni megy.

Önáltató bizalommal, töretlen energiával vonszolta fáradt, meggyötört szervezetét: lelke a szegedi haláltusáig vívta hatalmas harcait, csak a szava halkult el, mert tudta: ma csak kevesen, nagyon kevesen értenék meg az ő érces, logikusan végiggondolt szózatát. Beszélgetéseiben, leveleiben halála percéig megmaradt a kemény, harcos magyar lángelme minden jellegzetes vonása.

*

Magyar életbúvár pályája ilyen magasságokba még nem lendült. Mégis csupa torzó maradt utána: vitás tan, be nem fejezett kézikönyv, csonka monográfia. Ám mindegyik egy-egy phidiasi torzó. Nemzetének összeomlása gátolta meg a magyar lángelmét műremekei befejezésében: ez a magyar tudós sorstragédiája.

*

"Rosszul élt, ki a maga életével a saját hiúságát, a saját gyarlóságait szolgálta és nem fajának fejlődését" - írta Apáthy alkotó ereje teljében, 1912-ben. S ha ma, egy évtized multán az ő élete pályáját vizsgáljuk ennek a tételnek a világánál, meg kell állapítanunk, hogy Apáthy István jól élt, mert egész életével fajának, a magyarságnak fejlődését szolgálta s a hiúság vagy egyéb gyarlóság egyetlen pillanatát sem vonta el fajának szolgálatától.

És jól élt, mert nemzetének legválságosabb óráiban hirdette a magyarság megváltásának igéit. Az mit sem tesz, hogy a ma magyarjai közül kevesen hallgattak prófétai szavára; a nemzeti újjászületés - amikor valóban elkövetkezik - úgyis meríteni fog az ő tanításából. Emlékét őrzik a tudomány nemzetközi évkönyvei és őrizni fogják a jobb jövő megférőbb magyarságának nemzedékei.

Lambrecht Kálmán