Regényt lehetne írni róla, vagy keserű pesti drámát, tréfásan szomoru elbeszélő költeményt, vagy a műfajok legkönnyesebbjét, legvéresebbjét: humoreszket. Szimbolum az a bunda, melyet a mai télfecskéje vasárnapon láttam, lerongyolt életünk már-már alig fenntartó vázának szimboluma, a histrió fagyott, de ragyogó mosolya, amely borzalmas sebeket rejt és csak azért van, hogy borzalmas sebeket rejtsen, kozmetikus email-álarc az öregedő szép asszony ráncainak takarására, fogak szörnyű egymásbaharapása nagy-nagy bánatok felett.

A tulajdonosát régen ismerem, negyvenötév körüli özvegy asszony. Sűrűn találkozunk, mert reggel, ha munkámra megyek, ott áll a szomszéd tejcsarnok előtt, a hosszu sorban, többi kendős, szegény, haragos, türelmetlen, régen, keserűen várakozó asszonyok között. Mindig szegényen, mindig szerényen, két diákfiu gondjával és a gondok folyton szaporodó, hűséges kísérőivel: arcán mély barázdákkal. Szegény asszony, özvegy asszony.

És ma az Andrássy-uton találkoztam vele. Bundában volt. Ragyogó, modern sealskin bundában. Gondoltam: dollárok Amerikából. De nem. A tőzsdén játszott. Nem ám, mint spekuláns, sokáig, szívósan és így jutott a jóléthez, nem, egy tippet kapott, egyszer próbálkozott, nyert, és bundát vett a nyereségen. Nem ruhát a gyerekeknek, nem szenet télre, nem holmi jó valutát szükös napokra, nem. Bundát.

És hétköznapokon még mindég szegény asszony, vasárnap delnő, bundában. Talán felesleges volna ennek a pár sornak a végére még morált is írni.